Az aacheni Peter und Irene Ludwig Stiftung adománya, 1989

Baselitz, Georg

G-fej (1987)

Georg Baselitz a német neoexpresszionista iskola egyik legjelentősebb művésze. Első szobrát az 1980-as Velencei Biennálén állította ki. Szobrai nyersanyagául a fát választotta, ami a XX. század utolsó két évtizedében meglehetősen atipikus volt. A faragást úgy fogja fel, mint a faanyag ellenállásának leküzdését – saját szavaival: „nem abba az irányba akartam haladni, amerre a faanyag szerette volna, hanem annak ellenében.” Fittyet hányva az erezet irányára fűrészel és vés. A szobrok kifaragása agresszív aktus: a szerszámok nyomai sebekhez hasonlatosak. A G-fej is olyan, mintha valaki dühében függőleges és vízszintes irányban is felhasogatta volna.
Baselitz tudatosan szakít az európai szobrászat egyiptomi-görög-római gyökereivel. Műveire inkább a Kelet-Holsteinben talált ógermán szoborleletek és Karl Brendel metszetei hatottak, melyeket Hans Prinzhorn Bildnerei der Geisteskranken című, elmebetegségekről szóló könyvében ír le. Az európai szobrászati tradícióval való szembefordulása következtében Baselitz a „mestermű” fogalmát is átértékelte: „Mesterműnek most már nem csak (vagy talán egyáltalán nem) a tradíciókhoz leginkább kötődő, a legtökéletesebb alkotás számít, hanem a leginkább jellegzetes, a rendkívüli…”.
Neoexpresszionizmus: a 70-es években induló festészeti irányzat, mely az expresszionizmus egyes stíluselemeit felhasználja, ugyanakkor programja nem a német expresszionizmushoz való visszatérés, de az érzelmek és gondolatok „közvetlen és hamisítatlan” kifejezésének igénye közös vele.
« VISSZA  

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!