Roman Ondák

1999. szeptember 14 - 1999. október 17.
A szem lencséjén keresztül

A kiállítótérbe lépve egy ahhoz hasonló érzékelési folyamatot élhetünk át, mint amikor hirtelen egy sötét helyiségbe érve nem látunk. Miután a szemünk hozzászokik a fényviszonyokhoz, akkor kezd "felderengeni", hogy mi van körülöttünk. (A pupilla kitágul, majd összeszűkül és fókuszál).
A tér végében, egy a kiállítótérben szokatlan látvány fogad bennünket. A fal közepén egy zöld sátorvászonnal borított építkezési alagút látható, amely egy másik térbe vezet. Ez bepillantást enged a hátsó térbe, a fekete-fehér kockás padlóval borított folyosóra, polcokkal és hűtőszekrénnyel, amely egy konyha hátsó részét juttatja eszünkbe.
Az alagút tényleg kivezet a kiállítótérből, méghozzá egy nem művészeti helyszínre, a múzeumi büfé konyhájába. Az építkezési csatorna összeköti a két helyet és rávilágít átjárhatóságukra. Roman Ondák a szemlencse működését alkalmazza hasonlatként. A szemlencse gyűjti össze a külvilágból a szem által felfogott látványt, majd a retinára ”fejjel lefelé” érkező képet az agyunk ”fordítja meg”. Ehhez hasonló, a jelentésre vonatkozó fordítási folyamat játszódik le a két tér között.
Így a konyha a mű(vészet) részévé válik, berendezésével és az ott dolgozó személyekkel együtt. A kinti világból pedig tárgyak (műanyagüvegek, tojásartó, sörösdobozok) kerülnek a művészet világába, amelyek átjutva a ”jelentésváltozást” szimbolizáló alagúton, szemléltető eszközökké válnak. A tárgyak gondosan osztályozva, mint a régészeti leletek – az asszociáció nem véletlen, az alagút előtt ugyanis régészeti kellékek: mérőléc, zseblámpa, csipesz stb. láthatóak – a másik világ tanúiként elvesztik hétköznapi jelentéktelenségüket. A white cube falain belül új értelmezésnek engedve teret.
A művész azzal szembesíti a nézőt, hogy a kiállítótérbe lépve a befogadási folyamatot a művészet elfogadott szabályai határozzák meg.

Roman Ondák műveiben érzékenyen reagál a rendelkezésére álló térre, sőt több munkájában magát a teret dolgozza fel. Magyarországon tavaly a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben a kiállítóteret "reprodukálta" a teremben, amely követte az eredeti alaprajzot. A "műtérbe" beépítette a "valós tér" elektromos csatlakozásait, a konnektorokat és a biztonsági érzékelőt, ezzel lyukakat hagyva a helyükön a falban.
Műveinek másik fontos eleme az emlékezés, az élmények kollektív vagy szubjektív feldolgozása. A Rondó kiállításon láthattuk az Extended sleep című művét, amelyben a világirodalom klasszikusait formalinos üvegekbe zárta, és a különböző méretű és formájú edényeket egy polcon helyezte el. Itt a nézőnek kellett emlékei alapján megteremtenie a kapcsolatot a bár örökre megőrzött, mégis elérhetetlen művekkel. Hasonló elgondoláson alapuló műcsoportot állított ki a Knoll Galériában, ahol filozófusok és gondolkodók neveit írta rá élelmiszer-csomagolásokra (tejesdobozra, liszteszacskóra stb.).

Visszatérve az itt látható műhöz, úgy tűnik, hogy Ondákot leginkább az érzékelés, a befogadási folyamat foglalkoztatja. Mitől érzékelünk művészetnek valamit egy bizonyos helyen, ami ezen kívűl (a tér falain túl) a hétköznapi élet része?

Hegyi Dóra

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!