Várnagy Ildikó: Jelek

1999. május 27 - 1999. június 27.
Jel és univerzum - gondolatok Várnagy Ildikó művészetéhez

A jelben megpróbálunk felülemelkedni önmagunkon, miközben öröklétünk illúzióját akarjuk kelteni. Nem elvonatkoztatunk benne, hanem létet teremtünk, meghalunk benne, miközben feltámadni akarunk. A jel a kép meggyilkolása, a látvány mumifikálása, a természet folyékonyságának felfüggesztése az ember nevében, rítus az istenség végtelenének imitálására. A jel behatárolás, a határtalanság háziasításának terrénuma. A jelből hiányzik a játék, mert abban elillanna. A jellel nem lehet tréfálkozni. A jel a kollektívum kötöttsége - szabadsága az egyén biztonságérzetének érdekében. Érzékisége csak látszat, valójában besűrített absztrakció.
Mit mondhatunk még a jelről? Mondani csak szavakkal lehet, s a szavak már nem jelek, mert a szavakkal már hazudni lehet. A jelek tudatos emberi üzenetet közölnek, akárcsak a szavak, mégis félreérthetetlenek; míg a szavakkal játszani lehet, kifordítani, kiforgatni valamit. A jelek az állandóság, a szavak az örökös, folyékony változás hordozói.
Egy jelben egy egész közösség kultúrája sűrűsödik; a szó annak eszköze, ahogyan az egyén ezt a kultúrát konkrét helyzetekben használhatja. Egy műről szavakkal írunk, és szó a címe is, a cím, mely egy gondolatsort hivatott elindítani, vagy másképp: értelmet akar adni a műnek. Egyedi, tűszúrásszerű módon teszi ezt, bármennyire is általános a fogalom, mely eszköze.
Különösen igaz szónak, címnek és műnek, jelnek ez a feszültsége Várnagy Ildikó művészetére. Ha nézzük jeleit, úgy érezzük, valami éppen születik, kapavágást látunk az univerzumban, s a vágott nyomban valami sarjadni fog. Rend támad a gondolatainkban, ezek egy pillanatra koncentrálódnak, hogy a világnak feszüljenek. Vonal, kör, motívum finoman letapogató ujjak alatt keresi arányait, ahogy az őskor embere alakította tárgyai formáit-rajzolatait, hogy megszilárdítsa helyét a legyűrendő univerzumban, s közben akaratlanul későbbi, mind bonyolultabb kultúrák alapjait rakta le.
Várnagy Ildikó másfajta utat jár be, következetesen. Modern világunk mechanikussá vált jelei, "közlekedési jelzőtáblái" helyett olyan jelek a művei, s olyan alkotások a jelei, melyekben szerves-archaikus jelentések-tartalmak sűrűsödnek.
Szervesek abban az értelemben, hogy mindenütt az élet, a születő élet dinamizmusa van jelen bennük: hasító-hegyes fájdalommal szúrnak az univerzumba, vagy éppen anyaméhvé kerekítik vissza, melyben boldogság lüktet. Archaikusak ezek a jelek, művek, amennyiben izgatott modern tudatunk legősibb tudatalattiját hozzák felszínre azoknak a jelképeknek, motívumoknak a formájában, melyek az emberiségnek az univerzum bozótjába vágott útját végigkísérték, a nyomvágásban az embert segítették, s lehetővé tették, hogy most itt vagyunk.
Mindezt akkor is érezzük, ha Várnagy Ildikó jeleit, műveit pusztán csak nézzük, s nem kíváncsiskodunk a cím után. Ha a címeket is elolvassuk, megjelenik a -termékeny - feszültség, melyről beszéltünk. A címek, a szavak irányítani kezdenek, s hirtelen visszacsatolnak bennünket modern világunkhoz, a jelen pillanathoz, s eszünkbe juttatják a megértés kínzó szükségletét, hogy elsősorban önmagunkat kell megértenünk, ha nem akarunk elveszni jelenkorunk idomító, villanyütésekkel terelő computeruniverzumában.

Tagai Imre

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!