Nézőpontok–pozíciók. Művészet Közép-Európában 1949-1999

2000. március 24 - 2000. május 28.
A kiállítás elsőként tekinti át a közép-európai "modern" és a kortárs képzőművészet 1949 és 1999 közötti történetét tudományosan eszközökkel feldolgozva. Az áttekintés mintegy 150 alkotó munkásságát öleli fel az alábbi országokból: Ausztria, Csehszlovákia, majd Cseh Köztársaság és Szlovákia, Jugoszlávia és utódállamai: Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Lengyelország, Magyarország
Európa társadalmilag, politikailag és gazdaságilag sorsdöntő átalakulások idejét éli, hiszen nem kevesebb a tét, mint az új, egységes Európa alapjainak átgondolása és megerősítése. Ennek során kiemelten fontos szerep jut a volt keleti tömb országait felkaroló integrációnak, a "keleti bővítésnek". Ebben a helyzetben rá kell mutatnunk, hogy Európa országai olyan kulturális és szellemi közösséget alkotnak, mely kétezer év történelmén alapszik, s a különböző kultúrák fordulatos, ám termékeny együttélése jellemzi. Ez azt is jelenti, hogy meg kell értenünk az európai kultúrán belül létező különbségeket, hogy el kell fogadnunk és meg kell őriznünk a különböző kisebbségek sajátosságait, hiszen csak így tudunk létrehozni egy olyan értékrendszert, melyben az úgynevezett "periféria" identitásai is megtarthatják szerepüket. Jóllehet Közép-Európa már hosszú ideje, a századfordulón pedig különösen a kulturális centrum szerepét töltötte be és Bécs, Prága valamint Budapest az irodalom, a tudomány és a filozófia legfontosabb központjai közé tartoztak, ugyanez a Közép-Európa a hidegháborús politikai helyzet és Európa kettéosztása folytán elveszítette ezt a szerepét, és perifériaként tekintettek rá. A kiállítással és a hozzákapcsolódó rendezvényekkel új és izgalmas fényben szeretnénk láttatni e régió képzőművészetét a politikai kettéosztottság korában, majd a politikai fordulat óta eltelt tíz esztendőben. Programunkkal történelmi összetettségében kívánjuk bemutatni a közép-európai kultúrát, annak az átfogó geopolitikai-kulturális szférának a részeként, mely magában foglalja Ausztriát és a volt Jugoszláviát (illetve utódállamait) is, hiszen ezeknek az országoknak a fejlődése maga is az irodalom, színház, képzőművészet, építészet stb. sajátosan közép-európai minőségeit szemlélteti.
Kurátor: Hegyi Lóránd, Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig, Bécs
Társ-kurátorok: Anda Rottenberg (Lengyelország), Jana és Jiri Sevcik (Cseh Köztársaság)
Katarina Rusnakova (Szlovák Köztársaság), Asszisztensek: Dieter Schrage, Achim Hochdörfer, Hanno Millesi (Ausztria), Néray Katalin (Magyarország), Dunja Blazevic (Jugoszlávia és utódállamai) közösen Bojana Pejic-tyel (Jugoszlávia/Szerbia), Petar Cukovic-csal (Jugoszlávia/Montenegro), Branka Stipancsic¬s-csal (Horvátország), Igor Zabellel (Szlovénia), Meliha Husedzinovic-csal (Bosznia-Hercegovina) és Nebojsa Vilic-csel (Macedónia)
A kiállításhoz megjelent egy német és egy angol nyelvű kétkötetes katalógus. A tanulmánykötet az egyes országok 1949 és 1999 közötti történelmét és művészettörténetét bemutató esszéket közöl. A képkötet tartalmazza a kiállításon szereplő művek színes reprodukcióját.
A kelet-európai államhatárokat az elmúlt ötven esztendőben egészen a kilencvenes évek elejéig nem rajzolta át a történelem. Ám a futótűzként terjedő politikai változásokkal egyidőben, melyek a totalitárius rend felszámolását tűzték ki elsődleges célukul, megjelent az igény a kényszerszülte államszövetségek nemzetállamokra való bontására is. Sajnos ismerjük e jogosnak gondolt törekvések következményeit. Mivel a jelen nyújtja a legjobb rálátást az elmúlt fél évszázadra, a kiállítás a pillanatnyi geopolitikai helyzetnek megfelelően sorolja be a volt „jugoszláv” és „csehszlovák” művészeket.

Bosznia-Hercegovinát három művész, három generáció képviseli a kiállításon, méghozzá időben egymástól távol keletkezett művekkel, ám összeköti őket témaválasztásuk: az arctalan tömegből kiemelt portrék, egyéni életek reprezentálásának igénye. Munkás, polgár, mártír jelenik meg alkotásaikban. Braco Dimitrijević például 1971-es akcióját eleveníti fel, melynek során egy nagyvárosi utca egyik épületére a haza megközelíthetetlen vezérei helyett az átlagember portréját függesztette. Jusuf Hadžifejzović egymás mellé akasztott bányászköpenyei súlyosak, hallgatagok, mégis önmagukért beszélnek. Nebojša Šević-Šoba installációja a balkáni háború borzalmaira reflektál. Az elesett katonák fényképeivel a túlélő tárgyak folytatnak hiábavaló dialógust.

A szerb és montenegrói művészek alkotásai jól demonstrálják (a volt) Jugoszlávia nyitottságát, viszonylagos politikai-kulturális függetlenségét. Az ötvenes-hatvanas években is, amikor a vasfüggönyön innen csak a kultúrpolitikát kiszolgáló esztétikai minőségek jelenthettek meg a műtárgyakban, addig a jugoszláv művészek büntetlenül kapcsolódhattak a kor aktuális tendenciáihoz. A Nézőpontok/Pozíciók rámutat a hagyományos táblakép-festészet megújításában elért eredményeikre, melyek mind a forma, mind pedig a felhordott anyag tekintetében is érdekes kísérletek pl. Branco Filipović illetve Petar Libuda festményei, míg mások egymástól távol eső területeket – műfajok, eszközök, művészeti ágak – barangoltak be. Így építhetett Dušan Otašević ironikus pop oltárt Titonak, így kerülhet egy kép-film-szobor egy festőállványra emlékeztető faszerkezetre (Neša Paripović Példák az analitikus szobrászatra, 1979), és így jelenhetnek meg a web-projektek, a maguk információs káoszával, manipulatív montázstechnikájukkal (Milica Tomić I am Milica Tomić, 1999).

A bemutatott horvát alkotások többségére jellemző, hogy a primer vizuális hatásokat nagyra becsülik, s finom megoldásaikkal a felszínt kontemplációra alkalmas tereppé lényegítik. Ennek szép példája Julije Knifer Meander a sarokban, (1961) című minimalista, ugyanakkor az op-art követelményeinek is eleget tevő festménye, illetve Goran Petercol Megnyúló és magakadó árnyék, (1986) c. diszkréten érzéki installációja, mely nem más, mint a vonal tökéletességét idéző árnyék-szobrocska.

A szlovén művészek a technikai-mediális kérdések mellett szívesen foglalkoznak az embert körülvevő térrel, annak átértelmezésével, újraalkotásával. Milenko Matanović és Apolonija Šušteršič land artos akcióit, Marko Peljhan és Gabrijel Stupica képeit, Marjetica Potrč illetve a V.S.S.D. csoport installációit említhetnénk példaként.

Ausztria rendhagyó kelet-európai utat járt be a II. világháborút követően. A kommunista diktatúrák különféle változatai helyett a nyugati demokráciák szabadságában és jólétében részesült. Ennek következményeként Ausztriában a művészeti megnyilatkozások politikától független fejlődési pályára állhattak. A progresszív művészek nem kényszerültek illegalitásba, illetve anakronisztikus, hitelét vesztett esztétikák hangoztatására. Ezért az individuális kérdések kerültek előtérbe a társadalmi állapot értelmezése helyett. A magán mitológiákban – gondoljunk elsősorban a bécsi akcionisták, s főleg Hermann Nitsch projektjeire vagy például Elke Krystufek Go, (1998) című munkájára – jól kitapintható a freudi életmű hatása, az ösztönök felszabadításának igénye, és a kulturális megfeneklettség érzése. De nemcsak egzisztenciális kérdések, hanem a tárgyi világ új szemlélete is foglalkoztatja az osztrák képzőművészetet. Itt említhetjük meg Bruno Gironcolit, Walter Pichlert és Peter Weibelt.

A kiállítás lengyel anyagának egyik jellemzője, hogy a kilencvenes évekből válogatott munkák nem tükrözik a pozitív társadalmi változásokat, sőt némileg komorabbak az előző időszakok alkotásainál. Ott bujkál bennük az emberi világ örök hiábavalóságának, sematizmusának és a szűnhetetlen csodavárás érzékeltetése hol tragikomikus (Paweł Althamer és Wlodzimierz Pawlak), hol ironikus formában (Mariusz Kruk és Zbigniew Libera). A Nézőpontok egyik leggrandiózusabb alkotása viszont minden bizonnyal egy “régi”, 1948-ban készült konstruktivista tér-szoba-mű-együttes, a Neoplasztikus szoba, melyben Władysław Strzemiński a konstruktivizmus legjellemzőbb sajátosságait összegzi.

A hétköznapi tárgyak átlényegítésére szép példákat találunk a szlovák alkotások között. Német Ilona nőgyógyászati székeit (Magán nőgyógyászati szék, 1997) különböző “burkoló” anyagokkal (nyúlszőr, mely utalás Meret Oppenheim Prémes csészéjére, moha és bársony) fedi be, s ezzel a rendelőintézetek fertőtlenítőszagú teréből esztétikai környezetbe helyezi azokat. Hasonló utat jár be Roman Ondák is (Terített asztal, 1997), aki egy valódi konyhaasztalra evőeszközöket, konyhai felszereléseket rak, és a ready made zacskókat, tasakokat nemcsak élelmiszerrel, hanem szellemi tartalommal (huszadik századi gondolkodókkal: Sartre, Derrida stb.) is megölti.

Magdalena Jetelová gigantikus, valahonnan a barbarizmus korából származó tölgyfa-szobra és Karel Malich légies, modern drót-objektje fogja közre a cseh művészek munkáit, amelyek közt kiemelt szerepet kapnak a fából készült két -és háromdimenziós kompozíciók (Jiři Kovanda, Stanislav Kolíbal Tomáš Hlavina). De természetesen jelen vannak a cseh humort, iróniát felvonultató művek is, így fedezhetjük fel a kiállítótérben a Cseh Köztársaság elnökét egy pop art mező kellős közepén egy kertitörpe és megannyi színes gomba társaságában (Milan Knížak Cseh tájkép, 1990), vagy az Ikreket,(1997, Jiři Surůvka), a számítógéppel létrehozott, szigorú tekintetű Führer-fiúcskákat.

A kiállítás magyar válogatása sem léphetett fel a teljesség igényével, de megpróbálta a lehető legszélesebb spektrumát adni a félévszázad képzőművészeti törekvéseinek. Az ötvenes évek terméketlenségét a hatvanas évtized szellemi pezsgése követte, melyben sok olyan alkotó szerezett elévülhetetlen érdemeket, kik napjainkban is jelentős szerepet játszanak művészeti életünkben. Ők tették meg az első lépéseket, hogy újra “eurokompatibilis” produktomok jöhessenek létre a Kárpát-medencében, igaz ma már meghaladták, gazdagították az akkor szerzett tapasztalataikat. Közéjük tartozik Bak Imre, Keserü Ilona és Nádler István. A hetvenes évek konceptuális, elméleti megalapozottságú művészetét Maurer Dóra, Kelemen Károly, Pauer Gyula és az azóta sajnálatosan elhunyt Erdély Miklós és Hajas Tibor reprezentálja, míg a nyolcvanas évek új festészetét Birkás Ákos, Fehér László és Koncz András képviseli. Az installáció-művészet, illetve a műfaji határokat egybemosó alkotások a kilencvenes évek termékei, melyeket már egy fiatalabb generáció – kivételként említhetjük Bukta Imrét – fémjelez. Csak néhány név a sok közül: Benczúr Emese, El-Hassan Róza és Sugár János, akikre egyébiránt az a feladat is hárul, hogy megteremtsék egy fejlődési pályára állt társadalom művészi környezetét.A kiállítás az alábbi időrendi és tartalmi szakaszokra tagolódik, bár ez a korszakolás csak Lengyelországra, Csehszlovákiára, illetve Csehországra és Szlovákiára, valamint Magyarországra érvényes.
1949 - 1956: Totalitarizmus, elszigetelődés és kapcsolatok a Nyugattal
A modern képzőművészet pozíciói a sztálinista totalitarizmus és Ausztria megszállása alatt. A hivatalos és nem hivatalos művészet közötti konfliktus és az elszigetelődés problémája.
1956 - 1968: Két forradalom között
A hivatalos és nem hivatalos művészet párhuzamos létezése a szocialista országokban. A nyugati irányzatok hatásának kihívása Ausztriában és Jugoszláviában.
1968 - 1980 Konvergencia és divergencia
Különböző ideológiai és esztétikai stratégiák egymás mellett élése a szocialista országokban. A művészeti fejlődés trendjei Közép-Európa centrumaiban 1968 után. A Kelet és Nyugat közötti kulturális kapcsolatok különböző modelljei. Az új pozíciók esélyei a képzőművészet nemzetközi kontextusában és a Közép¬európai avantgárd új tudata.
1980 - 1989: A fordulat előkészítése
Glasznoszty, peresztrojka és a diktatórikus struktúrákkal szembeni reformmozgalmak a szocialista országokban. Változások a volt Jugoszláviában.
1989 - 1999: Eufória, kiábrándulás, kijózanodás
Kortárs művészet Közép-Európa új, posztkommunista demokráciáiban. Ausztria útja az Európai Közösségbe. Kulturális válasz Jugoszlávia feldarabolására.
Jugoszlávia 1948-89
Jugoszlávia a jugoszláv-szovjet konfliktus után kül - és belpolitikailag egyaránt saját útra lépett. Ez a korszak a nyolcvanas évek végén Jugoszlávia szétesésével ért véget.
1989-1999
Ezt az időszakot a mai Jugoszlávia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia képzőművészete képviseli.
Ausztria történelmének utolsó fél évszázada a következő korszakokra bontható: 1949 - 1955
A háború utáni évek, a szövetséges megszállás alatti időszaktól az államszerződésig.
1955 - 1968 és azután
Az 1968-as esztendő Ausztriában is mérföldkő volt. A kultúrpolitika területén, ezzel pedig a művészeti életben is a Kreisky- kormány hozott döntő változást.
1980 és azután
A művészeti életben megjelent az "új szenzibilitás" s ezzel egy új művésznemzedék lépett színre. A kilencvenes évek során megjelent egy fiatalabb nemzedék is, döntően hozzájárulva a mai összképhez.

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!