Bak Imre új festményei

1996. május 16 - 1996. június 16.
Valami elveszett, talán mégsem jóvátehetetlenül gondolhatta Bak Imre, mikor naivan, meghatóan kijelentette: „Mindig a legfrissebb művészeti koncepciót tartom érvényesnek a magam számára.” Szerencsére a tehetsége természetével egyezőt tartotta annak. A kritika dicsérte, mint a hazai hard edge, a posztgeometrikus eklekticizmus, a művészettörténeti stílusidézetek alkalmazásának kezdeményezőjét; talán azért kellett volna a terminus technicusok helyett baráti szót odasúgni neki, mert fenti kijelentésénél elevenebben és következetesebben gondolkodott. Elsőként ismerte fel, milyen nehezen átugorható gát a modern, pontosabban az e századi mibenlétének, nemzeti jellegének bizonytalan értelmezése, a kurtahagyomány, mely a még élő öregekig terjed, hiszen ennek következménye, hogy "Magyarországon minden generáció úgy érzi, vele kezdődik a művészettörténet". Rádöbbent, a történelem, s így a művészet története sem ideologikus, mert nincs egyközpontú szervezőereje; egyetértve idézte Werner Heisenberget Mítosz, művészet, jel című írásában: "Ha egy nap kimerül a mágneses erő, ami felé a nyugati ember iránytűje mutat és mi más lenne ezen erő forrása, mint a lényegi rend , akkor iszonyatos dolog történik az emberiséggel..." A közvetlen elődök, Lossonczy, Gyarmathy, Korniss után, akik lehetségesnek tartották az ellentmondónak vélt konstruktivitás és szürreális egységesítéséi, felfedezte a maga számára az archaikust, a történelminél hatékonyabb mágneses erőt. A művészi tett - például az önmagában jelentős, valamit idéző-megidéző, a cselekvő ént szimbolizáló jel a festői térben, kapcsolatban a képmező más formáival - a mítosz ritualizált világában már megtörtént ismétlése. Minden utazás Gilgames útját példázza; a napmadár ábrázolása attól jelentőségteljes, hogy utánzás.
Munkamódszere a felszabadultságnak köszönhetően rigorózusan rendszeres. A kiindulás levelezőlapnyi, intuíció sugallta vázlat, éles vonalaival, színeivel is lebegő, mint álom az emlékezésben. Összesűrítve, tehát a képecske kibontakozást, más arányt, méretet követel. A 35 x 50 cm-es megnagyobbított vázlat, melyen a motívumok megkeresték a maguk helyét, egy forma uralkodóvá lesz; a kép egész ugyan, mégis egy nagyobb részletének tetszik. Chirico birkózik Kandinszkijjel - a 80 x 120 cm-es változaton derül ki igazán a modulrendszer használhatósága, alakul ki a színek önállósága és harmonikus együttese, az arányok, a geometriai organikus építészeti asszociációk kapcsolatának lehetséges rendszere a térben. A végleges kettőskép 200 x 300 cm –ben megszilárdult síkjai a mélység változatait plasztikusan végérvényessé teszik, a függőleges és a vízszintes tengelyek rögzítik a formákat, s hagyják szabadon szállni a minden nézőnek önálló képzettársítást engedő jeleket. Derű van ezeken a képeken, az örök visszatérések komolysággal elegy derűje.
Bak más lett, anélkül hogy látványosan változott volna, hogy a mindig egy alakult volna mássá. A kiállítás képei: változatok az azonos lényegűre.

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!