Lakner László: Metamorfózis

2004. november 4 - 2005. január 30.
Az 1936-ban Budapesten született és harminc éve Németországban élõ Lakner László nevét sokáig a pop art megjelenésével azonosították a magyar mûvészetben. Mint az un. Iparterv-csoport tagja (egy belvárosi tervezõintézetben rendezett nem hivatalos kiállításra utalva), lényegében a magyar neoavantgárd egyik központi alakja, akinek fõiskolai mestere a nagyhatású festõ, Bernáth Aurél volt.
A Bernáth-tanítványok kisebbfajta forradalmat csináltak a hatvanas években; részben elrugaszkodva mesterük stílusától, másrészt viszont a szakmai igényesség betartásával mesterük szellemében dolgoztak. Lakner esetében legalább ennyire fontosak voltak azok a régi és új mesterek, akiket maga választott szellemi vezérnek: Rembrandt, Goya, Ben Sahn, Francis Bacon, Robert Rauschenberg, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Lakner tehát már igen korán élt a mûvészettörténeti idézeteknek a nyolcvanas években divatossá vált eszközeivel, hogy mondanivalóját kifejezze.
A korai popos Lakner-festmények tematikája – eltérõen az amerikai pop arttól - nem elsõsorban a populáris témákra, sokkal inkább társadalmi-politikai kérdésekre koncentrált.
Ez az életmû-kiállítás rávilágít arra a tényre, hogy Lakner László zavarba ejtõen sokféle mûfajban dolgozott. A festészet mellett készített konceptuális mûveket, objekteket, szobrot, sõt fotózott, könyvillusztrációkat, sokszorosított grafikát és plakátokat készített, és forgatott kísérleti filmeket is.
A hetvenes években festményei is bizonyos dokumentarista irányt vettek: a fotó felhasználásával megfestett, felnagyított levelezõlapok, igazolványok, számlák, múzeumi leírókartonok, filmkockák valamiképpen távolságtartó megjelenítése érdekelte. Gesammelte Dokumente-címmel ezekbõl rendezte elsõ németországi kiállítását az aacheni Ludwig Múzeumban.
Csírájában tehát mindaz megtalálható a korai munkákban is, ami késõbb fontossá vált számára: a festészet és a könyv, legyen az költészet vagy filozófia, avagy az érzékletesen megfestett informel felület és a betû szimbiózisa. Ennek a kettõnek az érzelmi töltése, minden emocionális alapnak ellentmondó intellektuális feszessége a nyolcvanas és kilencvenes évek Lakner-festményeinek legfontosabb mûvészi problémája. Lakner számára az írott szó és ennek tárgyi manifesztációja, a könyv, valamiféle mágikus erõvel bír. Nem elégszik meg a könyvek megfestésével, hanem számos könyvobjektet, sõt bronzba öntött könyv-tornyot és könyv-baltát is készít (ez utóbbi ironikus utalás a kõbaltára, és leginkább afrikai törzsi jelképekre emlékeztet).
Meghatározó a viszonya az íráshoz is: híres és ismeretlen emberek aláírását, vers- és szótöredékeit egyaránt felhasználja. A nyolcvanas évek elején, New York-i tartózkodása alatt kezdi el festeni az Isa pur-képeket az elsõ magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd archaikus szavainak felhasználásával, és ide tartoznak a Celan-képek is, a Halálfúga számos variációban megfestett kezdõ sorával (Schwarze Milch). .
Lakner németországi életmûvében a formai kérdések mellett egy igazán fontos filozófiai problémát jár körül, és ez a mûvészet identitásának kérdése. Mint a kétféle kultúrában élõ emberek, õ is folyamatosan rákérdez a festészet identitására, az általa kiválasztott példaképek identitására, és nem utolsó sorban a sajátjára.
A kiállítás anyagát a mûvész saját tulajdonában lévõ mûvek mellett 16 magyar és 18 német köz- és magángyûjtemény kölcsönözte. A kiállítás alkalmából az életmûvet bemutató könyv jelenik meg.

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!