Robert Mapplethorpe

2012. május 25 - 2012. szeptember 30.
Ken Moody & Robert Sherman, 1984 © Robert Mapplethorpe Foundation. Used by permission.
A BEMUTATOTT KÉPEK NÉMELYIKE NYÍLTAN SZEXUÁLIS TARTALMÚ; JAVASOLJUK, HOGY FIATALKORÚAK A KIÁLLÍTÁST FELNŐTT KÍSÉRETÉBEN LÁTOGASSÁK.

Nyitva tartás: 2012. május 25 - 2012. szeptember 30., 10.00-20.00

A kortárs fotográfia világhírű alakja, Robert Mapplethorpe (1946-1989) otthonosan mozgott a konvenciók és a lázadás, a klasszicizmus és a nonkomform kultúrák által meghatározott területen, ahol minden kép a megharcolt identitások dokumentuma, egyszersmind társadalmi és művészeti viták kezdeményezője és lenyomata.

A budapesti Ludwig Múzeum kiállítása Robert Mapplethorpe közel kétszáz munkáját mutatja be, korai polaroid képeitől az utolsó évekig. A Magyarországon első alkalommal látható, nagyszabású tárlat a New York-i Robert Mapplethorpe Foundation-nel együttműködésben született.


„A tökéletesség azt jelenti, hogy semmi nem kérdőjeleződik meg a képen. Van néhány képem, amelyeken tényleg nem lehet azt a levelet vagy azt a kezet elmozdítani. Ott vannak, ahol lenniük kell. Nincs kérdés, csakúgy, mint az igazán nagy festmények esetében. A tökéletlenséget gyakran érzem a kortárs művészet problémájának. Ez nem anatómiai pontosságot jelent persze; egy Picasso portré például tökéletes. Egyszerűen nem megkérdőjelezhető. A legjobb képeim esetében nincs kérdés - a mű van.” (Robert Mapplethorpe)

Mapplethorpe nem készült fotográfusnak. Korai kollázsaihoz és talált elemeket felhasználó oltárszerű installációihoz magazinfotókat használt, ezek célzatosabbá és tökéletesebbé tételéhez kezdett el maga is fényképezni. Közvetlen környezete és személyes vágyai, a New York-i alternatív körök, saját homoszexuális identitása, a szexualitás nem hagyományos formái, s az ekörül szerveződő közösségek meghatározó témái lettek. A hetvenes évek New Yorkja az egymásba érő szubkultúrák, a szexuális szabadság, a poszt-pop és a rock-and-roll nagy olvasztótégelye volt. Andy Warhol és holdudvara, a Factory, filmjeinek és életművészetének szupersztárjai, vagy a legendás Chelsea-hotel lakói egyaránt Mapplethorpe környezetéhez, művészetének inspirálóihoz és közönségéhez tartoztak.

Ismert és ismertségre vágyó emberekről készített portréi saját magát is ebben a körben helyezik el: a híres művész, aki vágyott a társadalomból valamely módon kiemelkedő emberekkel való kapcsolatra, de nem rendelte alá magát nekik. Filmsztárok, zenészek, írók, képzőművészek, a hetvenes-nyolcvanas évek New Yorkjának meghatározó és ismert figurái, pornósztárok és testépítők álltak kamerája elé. Portéi megkapóak és elegánsak, a fotográfus intenzív figyelmének, humorérzékének és a monumentalitás iránti vágyának lenyomatai.

Legbensőségesebb sorozatát, a törékeny és kiszolgáltatott szépséget a maga egyszerűségében bemutató portréit egykori élettársáról, az énekes-költő Patti Smithről készítette; az egymás iránti megértés és elfogadás mindkettőjük életét és művészetét végigkísérte. Fiatalon, 1967-ben ismerkedtek meg, amikor a művészet még mindkettejük életében csak vágy és lehetőség volt, realitását együtt kezdték megtapasztalni; a közös évek úgy a művészi munka, mint a társadalmi szerepek terén vízválasztó jellegűek voltak mindkettőjük számára.

Mapplethorpe egyre eltökéltebbé és professzionálisabbá fűzte viszonyát a fotográfiával. A tökéletes kép iránti vágya a klasszikus kompozíciók és témák felé vezették, képein a formai precizitás távolságtartással párosult, a modell felé irányuló intenzív figyelme azonban soha nem változott, ugyanazzal a hűvös profizmussal fényképezett torzókat vagy virágcsendéleteket. Aktjai klasszikus görög szobrokat és reneszánsz mesterműveket idéznek, a beállítások, a testhez való plasztikai viszony hagyományai sok száz évre nyúlnak vissza. A klasszikus formalizmushoz azonban Mapplethorpe megdöbbentő új témákat, kendőzetlen szexuális fétiseket rendelt, s ezzel radikálisan újraalkotta a hagyományhoz való viszonyt.

A tökéletes kép a tökéletes testet kereste: fekete férfiakról, testépítő nőkről és szinte szigorúnak tűnő virágokról készített felvételei mintha ugyanazt az egy képet fogalmaznák meg újra és újra. Szinte mindig műteremben dolgozott, leginkább fekete-fehérben, az idő előrehaladtával egyre határozottabb tónusokkal. Képeinek egységes háttere és a formák egyensúlya kiszakítja az ábrázoltat a saját valóságából, és áthelyezi a fénykép időtlen, zárványszerű terébe. Szoborszerűen szép, minden részletében megkomponált képei a klasszikus fotográfiai hagyomány folytatói és megújítói. Klasszicizmusuk azonban nem tette érinthetetlenné ezeket a képeket a kritika számára: témái és bemutatási módjuk egyaránt vitákat gerjesztett. A szexuális témák ingerültséget váltottak ki, a testrészek és torzók szoborszerű szépségét, a fekete férfitesthez fűződő szexuális sztereotípiákat és a testek tárgyiasulását a kritika nem tette egymástól elválaszthatóvá.

Mapplethorpe munkái megnyitották a magasművészet tereit a meleg és s/m (szado-mazo) identitás előtt, konvenciókat forgattak fel és hallgatólagos társadalmi egyezményeket hágtak át, előítéleteket tettek nyilvánvalóvá. Mindez a művész személyes vágyainak és önmeghatározásának útját követte. A nyolcvanas évek Amerikájában, az AIDS-től való rémület első pillanataiban, a homoszexualitás elítélése és a betegségtől való körvonalazatlan félelem összekapcsolódott. Mindez felerősítette a Mapplethorpe fotók körüli egyébként is intenzív vitákat, újabb tónust adott a konzervatív tiltakozók hangjának. (Mapplethorpe-nál 1986-ban diagnosztizálták az AIDS-et, ennek szövődményeibe halt bele 1989 tavaszán.)

Halála után nem sokkal az Egyesült Államok kortárs művészetének egyik legemlékezetesebb vitája bontakozott ki képei körül. 1989-ben a washingtoni Corcoran galéria a The Perfect Moment (A tökéletes pillanat) című kiállítás által generált kultúrpolitikai vitákra hivatkozva törölte programjából azt a már meghirdetett tárlatot, melynek számos elgondolkodtató képét a konzervatív jobboldal erkölcstelennek, közízlést rombolónak ítélt. A hosszan tartó, hisztérikus és abszurd kommentárokkal egyaránt tarkított vita rendőrségi akcióig és a következő, a cincinatti-i kiállítóhely perbe fogásáig hevült. Az intézményt végül minden vád alól felmentették, de az eset azóta is a cenzúra (ez esetben sikertelen) működésének kiemelkedő példája, amelynek tanulságai nem szűnnek meg aktuálisak maradni.