Átmenet és átmenet. Josip Vaništa, Oleg Kulik, Blue Noses

2014. február 07 - 2014. március 09.
Blue Noses: Életünk gyertyája, 2004.
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Átmenet és átmenet című kiállítása három olyan művész illetve művészcsoport munkásságát mutatja be, akiknek központi témája a poszt-szocialista illetve -kommunista társadalmakban a rendszerváltást követően zajló drámai eseményekre való reflektálás, az ezekkel kapcsolatos állásfoglalás.

Josip Vaništa a horvát neoavantgarde művészet doyenje, a híres Gorgona művészcsoport alapítója. Itt bemutatott kollázsaiban a horvát társadalom változásait követi napló-szerűen a jugoszláv háborúk kezdetétől a harmadik évezred elejéig.

Oleg Kulik az 1990-es években lett világszerte ismert. Radikális akciói – amelyekben a művész mint kutya jelent meg – hatalmas érdeklődést keltettek Nyugaton; akcióit és performanszait erőteljes, az orosz társadalomra és kortárs művészet intézményrendszerére irányuló kritikaként értékelték.

A Blue Noses csoport művei az orosz abszurd hagyományába illeszkednek. Műveik viccek, vázlatok, rögtönzések, melyet videóra rögzítenek, és amelyekben a mindenkori esendő "kisember" jelenik meg.

A kiállítás a Ludwig Múzeum és az Avantgárd Művészeti Kutatóintézet együttműködésében valósul meg, Petar Ćuković montenegrói művészeti kritikus kurátorsága alatt.

Az Átmenet Archívumából
A század vége táján

A XX. század kulcsfontosságú történelmi pillanatainak sorában a berlini fal leomlása felemelő szimbolikus képpé, erőteljes metafora-támasztékká, mindenütt jelenlevő térítővé, választóvonallá vált a korszakváltások különböző megítélésének tekintetében, úgy szociális, történelmi, gazdasági-politikai, mint kulturális és művészeti vonatkozásban. Az idő szinte kettészakadt Fal előtti és Fal utáni szakaszra. Kialakult a tranzíció terminusa, amely úgyszintén korszakjelölő térítővé vált. Az egyik (kommunista) rendszerből a másik (kapitalista) rendszerbe történő átmenetet jelölő kifejezés idővel egyfajta közhellyé kopott, mégpedig akkora mértékűvé, hogy fogalmi értékcsökkenése következtében végül is mindenhol es mindenkor használatos üres szólammá silányult. A tranzíció fogalmának megerősítő tartalma mögött – amely az egyik, rossz, egészségtelen, történelmileg elavult es meghaladott, negatív társadalmi-politikai (kommunista) rendszerből a jó, egészséges, történelmileg önmagát beigazoló és megizmosodott, pozitív (kapitalista) rendszerbe történő átmenet ideáját hordozza –, legtöbbször valójában a privatizáció, a tőke eltulajdonításának vad újkori módszere es ideája húzódik meg, körülvéve az ige új hirdetőivel és az ugyancsak új, lelketlen erkölccsel. A volt kommunista Kelet átmenete nem tekinthető másnak, mint „privatizációs drámának, amely szükségszerűen játszódott le a civilizáció szokásos konvencióinak megkerülésével”. Nagyjából az alkotja tehát azt a jelenséget, amelyet az Átmenet és átmenet kiállítás analizál.

Jóllehet különböző kulturális és művészeti, sőt, bizonyos mértékig különböző politikai kontextushoz tartoznak, Josip Vaništa és Oleg Kulik munkáinak közös nevezője a tranzícióra, a durva időkre, az ellenőrizetlen privatizációra történő visszahatásban ölt alakot. Josip Vaništa rendszerszerűen, a naplóvezetés különleges megnyilvánulásának szellemében hozott létre alkotásokat a múlt század kilencvenes éveinek átmeneti időszakában. Az átmeneti időkben, ahol egy elátkozott, kibogozhatatlan hálóban összefonódik a véres háború, az esztelen politika, a lelketlen besúgói-profitőr gazdaság, a tomboló nacionalizmus, a patetikus-erőszakos egyház, a sekélyes esztrád és a szolgalelkű média, együttesen egy hatalmas, már-már mérhetetlen emberi szerencsétlenség okozójaként. A láthatatlan állandója, mint a mű aktív alkotóeleme szerepel Josip Vaništa művészetében, csakúgy, mint a redukcióra való hajlam. Kizárólagos alapanyagát azok a napi vagy az időszaki sajtóból származó kivágások képezik, melyeket A4-es fehér papírra ragaszt a lehető legegyszerűbb módon. Vaništa később született kollázsai „a megélt borzalmak arculatát” teszik láthatóvá.

A dolgok természetéből adódóan a globális értelemben vett figyelem a Szovjetunióban, majd annak szétesését követően az Oroszországban zajló eseményekre irányult. A kommunista időkben mindennek a tulajdonosa az absztrakt értelemben vett „szovjet nép” volt, melyet utóbb a fizikailag megfogható oligarcha, a volt gyárigazgató váltott fel. Azokat az értelmiségi absztrakciókat, melyek oly hatalmas szerepet játszottak az egész XX. század orosz művészetében, felváltotta a „közvetlen valóság”. Az orosz művésztársadalom a nyolcvanas években a nemzetközi színtérhez mérten igyekezett meghatározni a pozícióját, miközben távolságtartásra törekedett vele szemben, és ügyelt rá, hogy aláhúzza a különbségeket. A XX. század orosz művészetének uralkodó tradíciójában tapasztalható egyfajta folyamatos törekvés, hogy a művészek aktívan állást foglaljanak az ideológiai és a társadalmi szférával szemben. A nyolcvanas és a kilencvenes évek orosz művészetének fő műfajaként fellépő installációművészet elsősorban Malevics kiállítói gyakorlatára támaszkodik, aki saját kiállításait szuprematista tanainak propagálására használta, illetve arra a tényre alapozta, hogy mindegyik nagyobb önálló kiállítását az „ideákkal operáló” konceptuális tevékenység sajátságos megnyilvánulásaként fogta fel.

Ez a társadalom-politikai és történelmi kontextus teremtette meg időbeli vonatkozásban azt a keretet, amelyben az orosz művészeti színen – annak moszkvai köreiben – a Kijevből áttelepült Oleg Kulik tevékenysége a kezdetét vette. A radikális akcionizmust, az évtized moszkvai színterén tapasztalt legfontosabb jelenséget, „a testiségre, a fizikai veszélyre és az etikára épülő kemény, sokszor exhibicionizmusba torkolló performanszokat” pont ez a brutális „közvetlen valóság” hívta életre. Kulik munkásságának fontos részét képezi az animális ciklusa, azaz zoofrenikus programja, amelyek közül is a Mérges kutya vált ’90-es évekbeli művészetének emblémájává. Bár az áttetszőség ideája időnként a kilencvenes években is foglalkoztatja, a XX. század orosz szocio-kulturális valóságában bekövetkezett mindenféle – meglehetősen brutális – változások Kulik figyelmét az érzéki médiapercepció elemzésére alapozódó elvontabb intellektuális reflexiókról átterelik a kézzelfoghatóbb szocio-kulturális valóság irányába.

Egy ilyen furcsa világban – az évtized végén és a közelgő új évezred küszöbén – bukkant fel a Blue Noses nevű művészcsoport. Ennek a művészcsoportnak a színre lépése, amelynek tagjai Alekszander Saburov és Vjacseszlav Mizin, egyfajta generációs váltást jelzett a modern orosz művészetben. A csoport egészen az önirónia szintjéig elvitt banális klisékkel dolgozik. Fotókat, videofelvételeket használnak munkájuk során, amelyek egyszerű adathordozókon tárolhatók. A Blue Noses az úgynevezett „populista“, „kis“, „igénytelen“, könnyen érthető művészeti formákat eszményíti, egyik jellemző munkamódszere, hogy a média által tálalt információkban élethez közeli tartalmakat keres. A Blue Noses csoport művészete „népinek” mondható, hiszen formailag és tartalmilag is mindenki számára érthető. A mostani évszázad arculata – tudják ezt jól a Blue Noses művészei is – új képzeleti és képi minőségeket igényel.

Petar Ćuković, a kiállítás kurátora
2014 januárjában

Kapcsolódó programok:

2014. február 6., csütörtök, 19.00: Kiállítás megnyitó

2014. február 7., péntek, 15.00 – 17.00:Szakmai konferencia

2014. február 8., szombat, 16.00: Exkluzív tárlatvezetés Petar Ćuković, a kiállítás kurátora, valamint Oleg Kulik, és a Blue Noses részvételével.


A kiállítás kiemelt együttműködő partnerei:


Támogatók:


Médiapartnerek:

Iratkozzon fel
HÍRLEVELÜNKRE!