Fehér László: Új képek

1995. február 16. – március 26.
Mikor
1995. február 16. – március 26.

Fehér László egy korábbi kiállításán a Kiscelli Múzeum gyönyörű romtemplomában tettem fel a kérdést magamnak és a művésznek: vajon hová vezet az út a fekete-fehér képektől, lehet, hogy feketén feketével fog festeni az egyébként kiváló kolorista? A Ludwig Múzeum kiállítása 1995 februárjában éppen azt vette szemügyre, hogy erre a költői kérdésre milyen választ lehet adni. Nos, Fehér László nem hagyta el sem a feketét, sem a fehéret, hanem a kettő között elterülő szürke árnyalatokat vette célba, némileg visszacsatolásként saját hiperrealista korszakához. Tematikája nem változott sokat, továbbra is a családi fotóarchívumból válogatott “privát történelem” jelenik meg munkáin. Kivétel néhány kortárs (Tisztelet Erdély Miklósnak, fe Lugossy Laca japán vázával, Engelék Calabasasban), de lehet, hogy ez a portré-galéria a jövőben bővülni fog. A fotótéma egyébként is indikálhatná, hogy a fekete-fehér fotográfia hangulatát a fekete-fehér-szürke tónusaival adja vissza. A bravúr a fekete-sárga képeken és a fekete-fehér képeken éppen az volt, hogy nem voltak fotószerűek: a családi fotó ürügy volt a festmény komponálására formailag, viszont igen erős érzelmi töltést kapott tematikailag egy korszak hangulatának, atmoszférájának rekonstruálására. A jelenlegi új szürke korszak kezdeményei is visszanyúlnak 1992-be és 1993-ba, de a nagyközönség számára Magyarországon mégis ismeretlenek, itthon nem szerepeltek kiállításon. A képek többsége pedig 1994-ben készült: a ’95-ös kiállítás tehát mindenképpen premier volt.

Ezek a munkák a családi emlékek közül is a kellemesebbeket hívták elő: a téma már nem annyira az ötvenes és hatvanas évek nyomasztó légköre, sokkal inkább a fényi, a rafinált megvilágítások megragadása a fehértől a szürke számtalan árnyalatán át a feketéig. A fény, mint festői probléma jelenti Fehér László új programját. A fákon átszűrődő, a víz színén táncoló, a térbe radikálisan belehasító, síkokat és tereket egymástól elválasztó fény. Fény a párizsi utcán (majdnem olyan, mint Marcel Carné filmjeiben), fény a műgyűjtő házaspár kertjében, Kaliforniában, sőt fény az árnyékban.