A Szlovákiában élő RÓNAI művészete a vizuális költészettől, a festészettől a mail arton és copy arton át egészen az installációkig, performanszokig, fotó-, videó- és számítógépes művészetig terjed, de ezek leginkább „csak” eszközök egy nagyobb egész, egy idea szolgálatában. Maga a fogalmi, tehát nem képi természetű koncept a lényeg, melyhez szinte bármit felhasznál, reciklál és kisajátít, legyen az filozófiai, művészetelméleti vagy aktuálpolitikai szöveg, egyszerű geg vagy popkulturális banalitás. A képiség problémáját feldolgozó Képtelenség 36 szöveges táblája utal Joseph Kosuth formailag hasonló, de tartalmában nagyon is szikár (komoly) szótár- vagy citátum-képeire, de azáltal, hogy összekeveri az eltérő valóságszinteket, játékos-ironikus módon felül is írja. A kifordított, szóviccé csavart szólások és közmondások (pl. bámul, mint borjú az újkapura), az átírt idézetek (Joseph Heller első mondata – „meglátni és megszeretni…” – A 22-es csapdájából) tisztázatlan beszédhelyzetekben jelennek meg, azaz nehezen eldönthető, ki is beszél: a kép, a művész vagy a befogadó/kritikus? A kép pénzbeli és esztétikai, művészettörténeti értéke („élvezhetetlen”, „jelentéktelen”, „rossz”), az alkotás státusza, a művész helyzete (kisebbségi lét, megfeleléskényszer), a befogadó vélt vagy valós elvárásai olyan dadaista mátrixban egyesülnek, ahol a kép-telenség abszurd (képtelen) módon képpé válik.