Tizenegy kérdés, tizenegy válasz. Interjú Arnulf Rainerrel

10 October 2013

1) Önéletrajzi adatai saját szemszögéből:
40 éves vagyok, három napot töltöttem a bécsi Képzőművészeti Akadémián, és felet az Iparművészetin, 52 önálló és 839 közös kiállítást tudok magam mögött. Ezen a héten Bécsben élek. Fő tevékenységem napi 24 órai művészeti munkából, monológokból, és a pénzkiadásokkal kapcsolatos elmélkedésekből áll. Régebben azt is csináltam, amit mások életnek neveznek.

2) Érte a művészetét valamilyen befolyás?
Az elmebetegek alkotási igyekezete illetve az úgynevezett elmebetegségek megjelenési formái érdekeltek eddig legjobban.

3) A művészek közül kik a barátai?
Emberi kapcsolataim nem barátságon alapulnak. Ismerőseim vannak, egy részüket nagyra becsülöm, más részüket kevésbé. Aztán ott vannak a vevők, a nők és a volt- nők.

4) Kik azok a művészek, akiket tisztel?
a) Különösen az indiánokat, a négereket, a sumérokat és az eszkimókat

b) továbbá néhány 18.-19. századi outsidert mint
Piranesi
Messerschmidt
William Blake
Victor Hugo (mint festő)
Richard Dadd
Meryon
Constantin Guys
Odilon Redon

c) a 20. században elsősorban:
Bonnard
Rouault
Giacometti
Louis Soutter
Dubuffet

d)Az Ausztriában élő művészek közül:
Johann Hauser (a guggingi ideggyógyintézetből)
Wotruba
Hundertwasser
Pichler

Ez a felsorolás természetesen nem teljes.

5) Miért küzd?
Az emberi lény kibővüléséért az érzékenység és a képzelőerő szintjén, ami eddig ismeretlen tudati formák kialakítását jelenti. Művészi munkám során megpróbálom objektivizálni és így közvetíthetővé tenni ezeket a kategóriákat.

6) Viszonya a társadalomhoz:
Tartózkodó. Távolságot tartok. Nem akarom, hogy hamis értékeket vagy olcsó elképzeléseket hurcoljanak a házamba, vagyis az agyamba, és senki érdekeit sem akarom szolgálni. A művészek számomra külön osztályt képeznek, amelyhez egyszer majd az emberiség többsége is tartozni fog. Csak a művészi teremtő munka tesz boldoggá, aki nem ezt teszi, elsiklik az élet fölött.

7) Viszonya a politikához:
Mint már céloztam rá: nem szeretem őket. Mármint a politikai csoportosulásokat. Semmiképp sem tudok azonosulni egyikükkel sem, mert mind figyelmen kívül hagyja azt, ami nekem értékesnek tűnik. Nem a művészet van a politikáért, hanem fordítva; azért van a politika, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy minden ember ki tudja bontakoztatni alkotó hajlamait. Ennek alapján ítélem meg Withalmot, Kreiskyt és Brezsnyevet. De ehhez persze a művészet fogalmának is változnia kell. Ezen fáradozom, számomra ez kiemelten fontos politikai szerepvállalás - amely viszont több, az utópia fogalmához pozitívan viszonyuló nemzedék szellemi munkája lesz majd.

8) Viszonya az egyházhoz:
Voltak az egyháznak olyan nő- és férfialakjai, akiknek élete és gondolkodása mélyen megérintett. Nekem is vannak újra meg újra olyan szakaszaim, amikor vallásos képeket, például nagy fekete kereszteket festek. Amikor kölcsön vagy ajándékba akartam őket adni, nem akadt olyan pap, akinek kellettek volna. Ez frusztrált, és áldás nélkül dobtam piacra őket.

9) Meg tud élni a művészetéből?
36 éves koromig használtáruval kereskedtem - az 50-es és 60-as évekbeli osztrák kulturális élet állapotára jellemző tevékenység. Ma minden érdekli az embereket, amit készítek, kivéve, ha az történetileg nincs még lezárva, tehát számomra éppen aktuális. Egyesek betelnek azzal a ténnyel, hogy az ember Ausztriában negyvenévesen meg tud élni a múltjából, én meg még jobban éhezem a nevetséges, bohócos tevékenységekre.

10) Viszonya a művészeti piachoz és a galériákhoz:
Amikor bajban voltam, nem hivatalnokok és kultúrfunkcionáriusok segítettek, hanem a művészek és a galériák. Ezért én annak a híve vagyok, hogy radikálisan válasszák el a művészetet az államtól, a galériák javára. A hivatalnokok művészeti horizontját eleve nem szabad túlterhelni. Természetesen a műkereskedelemnek is megvannak a maga hibái, mindenekelőtt az, hogy nem tudja úgy helyettesíteni a legfontosabbat, az információt, ahogy azt a művészet képviseleteinek, a kiadóknak és a modern múzeumoknak kellene nyújtani. Különösen minálunk, ahol szinte minden galéria egyfajta jobbacska régiségkereskedéshez hasonlít. Nekem viszont szükségem van a galériákra, mert képeimet csak akkor lehet igazán megérteni, ha már megvették őket. Előtte minden találgatás értelmetlen.

11) Viszonya az akadémiákhoz:
Pozitív, kikapcsolják a konkurenciát. A nyugati országokban az 50-évesek reszketnek a 25-évesektől, mert azok komoly piaci konkurenciává fejlődtek. A fiatalabb korosztály könnyebben talál új ötleteket, irányzatokat, melyeket a nemzetközi művészeti piac keres, s az idősebbek így veszítenek jelentőségükből. Itt Ausztriában ismeretlen az ilyesmi. Bizonyára a művészeti akadémiákon uralkodó szellemnek köszönhetjük ezt, ahol se nem szokásos, se nem lehetséges kísérletezni, merészen bővíteni vagy információkat terjeszteni a legújabb fejlődési irányzatokról.
Különben úgy tűnik, hogy a hosszabb oktatási tevékenységbe sok művész belefárad, szellemük és vérmérsékletük megbénul. Így aztán az akadémiák megint a konkurenciát számolják fel. Már most félek, hogy meghívnak valahová tanítani. Karlsruheba hívtak, épp most utasítottam el. Olyan világvárosokat, mint London vagy Düsseldorf, viszont megkockáztatnék. Szükségem van levegőváltozásra és az eljövendő művészettel való konfrontációra.

(A beszélgetés a gráci Kleine Zeitungban jelent meg 1971. március 18-án)