Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből

Mikor

2012. december 6. – 2014. október 26.

1. 1. › 2014. 09. 14.

A Ludwig Múzeum új állandó tárlata – a legismertebb művek kiállításán túl – ezúttal a gyűjtemény egyik alapvető sajátosságára, az egykori „kelet” és „nyugat” párbeszédére hívja fel a figyelmet, különös tekintett el a rendszerváltás előtti időszakra, a hatvanas-nyolcvanas évekre.
A múzeum 1989-es alapítása óta programszerűen törekedett a kelet-európai, illetve az amerikai és nyugat-európai kortárs művészet jelenségeinek együttes bemutatására és gyűjtésére, annak a többirányú és termékeny kapcsolatnak a feltérképezésére, amellyel a régió művészei kötődtek a háború utáni nemzetközi tendenciákhoz és művészeti központokhoz.
A jelenlegi kiállítás az egyes művek értelmezésével és új összefüggésekbe helyezésével igyekszik az ismert vagy eddig feltáratlan kapcsolatokat megvilágítani, miközben érinti az elmúlt ötven év társadalmi-politikai változásait, és áttekintést ad a múzeum gyűjteményének történetéről is.
A kelet-nyugati megosztottságot, a hidegháborús szemléletet kívánta meghaladni a budapesti Ludwig Alapítványt és Múzeumot életre hívó német gyártulajdonos és műgyűjtő Peter Ludwig, aki már a hetvenes évektől kezdve figyelmet szentelt nemcsak az amerikai, hanem a vasfüggöny mögötti művészetnek is. Ízlését és módszereit számos bírálat érte, ugyanakkor személye és gyűjteménye katalizátorként működött Budapesten, amelynek eredményeként létrejöhetett az első, nemzetközi anyagot is gyűjtő magyar kortárs művészeti múzeum.
Az európai újrealizmus darabjai a huszadik századi modern tömegtermelés, a gépkorszak elidegenedett, szürreális vagy épp banális hangulatát hordozzák. Az amerikai pop art ikonográfiájában a témát a fogyasztói társadalom szimbólumai és javai, a populáris kultúra ikonjai egészítik ki. A hetvenes évek hiperrealizmusa ezt a személytelen objektivitást fokozza a végletekig. A gyűjtő Peter Ludwig számára a pop art és a hiperrealizmus művészei jelenítették meg leghitelesebben azt az életformát és értékrendet, amellyel nagyiparosként és gyűjtőként azonosulni tudott, ugyanakkor a valóságábrázolást értékelte nagyra a kelet-európai realista tendenciákban is, mivel a művészetet alapvetően egyfajta kordokumentumnak tekintette. E szemlélet alapján alakította ki gyűjteményét, amelynek egyik kulcsfogalma a történelem- és emberábrázolás.
A hatvanas évek amerikai kultúrájának és képzőművészetének európai térhódítása a Velencei Biennále és a kasseli dOCUMENTA több bemutatójához köthető. A magyar neoavantgárd új generációjának tagjai (a későbbi Ipartervesek) a hatvanas évek elejétől utazhattak hosszabb-rövidebb külföldi utakra, többek között így tájékozódhattak a nemzetközi tendenciák felől. Az 1966-ban az első magyarországi happeninget megszervező, illetve az 1968-ban és 1969-ben az ún. Iparterv kiállításokon bemutatott művészek a 2. világháború után első alkalommal kerültek szinkronba az aktuális irányzatokkal; a heterogén csoportot az új szemlélet és az együttes fellépés igénye fogta össze.
1968-69 forradalmi hangulata a kapitalista rendszer kritikáját, a baloldali eszmék megerősödését hozta Nyugaton, ugyanakkor a csehszlovákiai katonai beavatkozás igazolta, hogy alapvető reformokat, társadalmi, hatalmi átrendeződést nem tűr el a kommunista egypártrendszer és a Szovjetunió. A nyugati kommunista pártok értelmiségi tagjai – köztük Pablo Picasso – nem ismerték fel a szovjet típusú diktatúra valódi arcát. A hivatalos kulturális csatornákon csak ellenőrzött és megszűrt információk juthattak át még egy jó ideig. Politikai és személyes okokból számos magyar művész választott a az emigrációt ezekben az években, akik aztán Nyugat-Németországban, Svájcban, Ausztriában vagy Franciaországban hozták létre életművüket. Ugyanakkor informális ismeretségek és művészeti együtt működések alakultak ki nyugati és kelet-európai művészek között – többek között a Fluxus rendezvényei kapcsán vagy a mail art megjelenésével –, amelyek hosszú távú barátságokat alapoztak meg. Egy példa erre az 1972-es magyar-cseh-szlovák művészeti találkozó a balatonboglári kápolnában, amely a három nemzet közötti megbékélés szimbolikus gesztusává vált.
Az európai hatalmi játszmákon belül különösen érzékeny kérdés volt Nyugat- és Kelet-Németország viszonya. A közös német történelem és a kortárs valóság témáit a realizmus és expresszionizmus különféle hagyományait folytató festők és szobrászok dolgozták fel a két Németországban. A hetvenes évek második feléből és a nyolcvanas évek elejéről választott egyes német, magyar, orosz vagy amerikai művek témája is a hidegháborús szituáció, a kelet-nyugati kommunikáció és annak nehézségei, illetve a politikán túllépő globális megoldási javaslatok.
A kétpólusú világrendszer felszámolását végül az 1989-es politikai változások hozták el; a folyamathoz nem kis mértékben hozzájárulta a művészi és egyéni szabadság univerzális elveit valló értelmiségiek és művészek is.

A Ludwig Múzeum új állandó kiállítása a több mint 500 művet számláló gyűjteményből mintegy 80 darabot mutat be a közönségnek.

A kiállítást rendezte: Szipőcs Krisztina

Kiállító művészek:
Altorjay Gábor, Bak Imre, Beke László, Joseph Beuys, Bódy Gábor, Chuck Close, Ivan Csujkov, Jiří David, Erdély Miklós, Richard Estes, Frey Krisztián, Gérard Gasiorowski, Sighard Gille, Domenico Gnoli, Toni Grand, Hans Haacke, Hajas Tibor, Hantai Simon, Geoffrey Hendricks, David Hockney, Jörg Immendorff, Vlagyimir Jankilevszkij, Jasper Johns, Jovánovics György, Kele Judit, Keserü Ilona, Konrad Klapheck, Lakner László, Jean-Jacques Lebel, Jurij Leiderman, Roy Lichtenstein, Markus Lüpertz, Maurer Dóra, Malcolm Morley, Nádler István, Marcel Odenbach, Yoko Ono, Pátkai Ervin, Pauer Gyula, A.R. Penck, Pablo Picasso, Arnulf Rainer, Robert Rauschenberg, Reigl Judit, Rozsda Endre, Daniel Spoerri, St.Auby Tamás, Eduard Steinberg, Frank Stella, Volker Stelzmann, Šwierkiewicz Róbert, Jean Tinguely, Tót Endre, Vető János, Wolf Vostell, Andy Warhol, Tom Wesselmann, Dimitrij Zsilinszkij

Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből

Kapcsolódó tartalmak