A történelmi pannók nagy festőjének négyrészes alkotása az 1871-es párizsi kommünről A hadsereg helyreállítja a nyugalmat és a rendet… A címadásában is provokatív kép a lipcsei művészeti iskola többszörösen kinevezett rektorának, az NDK elkényeztetett, de rektorként erősen kritizált művészének kiemelkedő alkotása. Magába foglalja a második világháborút is megjárt Heisig teljes ars poeticáját, miszerint, saját megfogalmazásában, csak haraggal és haragról tud igazán jót festeni. A csatajelenetek nagymestere, a kortárs Werner Tübke kifinomult eleganciáját mellőzve, inkább Otto Dixnél és Max Beckmannál, a Neue Sachlichkeit (új tárgyiasság ) képviselőinél talál szellemi rokonságot. Lovis Corinth és Adolph Menzel is közel állnak a festészetről alkotott elképzeléséhez. Heisiget messze elkerülik a 20. század második felének avantgárd irányzatai, szenvedélyesen folytatja a 19. századi német történelmi festők hagyományait. A párizsi kommün szerencsés témaválasztás, hiszen 19. századi volta alkalmat nyújt az alkotónak szakmai eszköztára egészének bemutatására.. Heisig festményei rendre visszatükrözik életének viszontagságait, melyek eredete és kényszerítő ereje a nemzetszocialista (náci) Németországban és az azt követő szocialista Németországban (NDK) betöltött fegyveres, majd értelmiségi szerepében keresendő.. A párizsi kommünt feldolgozó képe is ezt a dilemmát tárja elénk. A tömeg, a véráldozat, az erőszak és a nők szerencsétlen jelenléte a háborús tömeg zűrzavarában nem a forradalomdicsőítéséről szól. A trauma, amit a háború jelentett és az NDK társadalmi rendszerének antifasiszta elvárásai nyílt állásfoglalásra késztette a politikai események átalakulásától megviselt művészt Heisig nem tudta szocialista elvárás szerint ünnepelni a kommünt. Annak Janus-arcúságát előbbre valónak tartotta megmutatni, mintsem, hogy dicsőítse a rombolás kultuszát. Heisig 1956-ban olvasta először Prosper-Olivier Lissagaray könyvét a párizsi kommün történetéről (Histoire de la Commune de 1871). Közvetlenül olvasmányélménye után meg is születtek első erre reflektáló alkotásai, melyek hangsúlyozottan nem állami megrendelésre készültek, sokkal inkább saját életének értelmezésében segítették az alkotót. A művész maga is utánajárt, hogy miért nem születtek olyan kifejező képek a párizsi kommünről, mint David Marat halála című munkája a francia forradalommal kacsolatban. Tudjuk, hogy létezik Edouard Manet-nak, az elkötelezett republikánusnak egy Barikádok című akvarellje a budapesti Szépművészeti Múzeumban, mely egészen másfajta hazafiasságot tükröz, mint Heisig megkeseredett háborús festménye. Heisig Kommünárok címet viselő 1962-es képére a „Vous êtes travailleurs aussi” (Ti is munkások vagytok) feliratot helyezte el. Ez az aktus is azt mutatja, hogy a kommünt feldolgozó 1978-as képe hosszas rákészülés, szellemi vívódás eredménye, és valójában a heisigi életmű kulcsfontosságú témáját feldolgozó művek közé sorolható. Borisz Ponomarjov az 1971-es pártértekezleten a moszkvai szocialista értékrendet ismételten a párizsi kommün örökösének kiáltotta ki – ennek tükrében Heisig adaptációját ugyancsak dekadensnek és veszélyesnek lehetett volna értelmezni.