AICA-díj 2011: a kurátori kategória elismerését Erőss Nikolett és Somogyi Hajnalka kapta a Yona Friedman. Architecture without building. A nemépítés gyakorlata című kiállításért, amely 2011. október 29. és 2012. február 5. között látható a Ludwig Múzeumban.
Ez most egy rendhagyó méltatás lesz. Rendhagyó egyrészt, mert csoportos. És rendhagyó, mert az AICA-díj eddigi története az adott évben létrehozott alkotásokról, kritikákról és kiállításokról szól, azok a művészek, kurátorok és kritikusok kapják, akik akkor éppen valamilyen komoly teljesítményt nyújtottak, kimagasló dolgot tettek le az asztalra. Ez a szemlélet persze soha nem működött tisztán. Teljesen természetesen beúszott mindig a szempontok közé, hogy valaki mit tett az elmúlt években, amit tett, milyen intézmény keretében tette, s az az intézmény hogyan segítette vagy akadályozta őt ebben. Idén is csupa olyan jelölt akadt, aki évek óta következetesen dolgozik a saját területén. Nincsenek a semmiből jött nagy felfedezések, s azt gondolom, ez is természetes.
A kurátori kategóriában két olyan, Harald Szeemann nagy természetességgel használt szavával élve, kiállításcsináló kapja idén a díjat, aki ezt már rég megérdemelte volna, Erőss Nikolett és Somogyi Hajnalka. Egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években - ha lett volna - melyik évben kinek kellett volna kapnia az AICA-díjat - persze nem kettőjük közül. Különböző kategóriákban játszottam, az eredményt megtartom magamnak. Ha ezt az elgondolást kiterjesztjük az elmúlt évekre is, akkor szerintem nyilvánvaló, hogy Erőss Nikolett az AICA-díj négyéves létezése során tulajdonképpen bármikor megkaphatta volna a kurátori kategória díját, jelölt is volt, aztán valamiért mindig másnak jutott az elismerés. Ha majd harminc-negyven év távlatából valaki visszatekint erre az időszakra, és megnézi mondjuk a Trafó 2008-as vagy 2009-es programját, akkor azt láthatja majd, hogy ilyen programot ilyen infrastruktúrával (vagy akár ennél jobbal) a nemzetközi mezőnyben is kevesen tudtak létrehozni. Valahogy olyan érzése lesz majd a jövő művészettörténészének (ha így haladunk, lehet, hogy akkor majd ismét ilyen hatvanas évekbeli szóhasználat lesz), mint nekünk lehet ma, ha visszatekintünk a hatvaniak hetvenes évekbeli, vagy a székesfehérváriak nyolcvanas évekbeli programjára. Ha a Trafónál tartunk, a 2008-as és 2009-es program nyilván nem is jöhetett volna létre, ha a korábbi években Somogyi Hajnalka nem vezette volna hasonlóan következetes munkával, valódi kurátori szemlélettel a Trafó galériáját. Ha ismét visszatérünk a gondolatjátékhoz, akkoriban - mondjuk 2003 és 2006 között nyilván a Trafó kiállításai is az AICA-díj esélyes jelöltjei lettek volna. S hogy lekerekítsem, tavaly a Képzelet tudománya kiállítás ugyanúgy megérdemelte volna a díjat, mint Angel Judit teljesítménye.
Ha most csak egyetlen dolgot emelhetnék ki Erőss Nikolett és Somogyi Hajnalka elmúlt évtizedbeli munkájának jellemzésére, akkor az a következetes, valódi kurátori munka. Én például nem vagyok kurátor, bár csináltam néhány kiállítást, de többek között miattuk, akiknek ez a hivatása - ugyanígy Páldi Líviának, Angel Juditnak és rajtuk kívül is sokaknak –, nem érzem magam feljogosítva a névhasználatra. Olyan, mintha írónak merném nevezni magam, mert rendszeresen írok. Ha itt lenne Parti Nagy Lajos, Esterházy Péter, akkor ugye hogy nem merném mondani. Ha még egy dolgot kiemelhetnék, akkor az nem a díjazottak személyes teljesítményéhez kapcsolódik, hanem a mögöttük álló intézményekhez. Ahogy korábban Székesfehérvár és Hatvan nemcsak embereket jelentett, hanem és elsősorban az általuk megteremtett intézményeket, úgy az Erőss Nikolettnek és Somogyi Hajnalkának ítélt elismerés egyben a Trafónak, illetve a Ludwig Múzeumnak adott díj. Nagyon egyszerűen fogalmazva, intézményként tulajdonképpen virtuálisan mindkettő ugyanazért kapja: a nemzetközi mércéhez igazodó, konzekvens munkáért, magáért a szó szoros értelmében vett működésért.
Egy apró kitérő következik, mert ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen szinte valamennyi idei jelölés mögött intézmények állnak. Kaszás Tamás idei teljesítménye mögött többek között a lehetőséget megteremtő ACAX vagy a Kisterem. Németh Hajnal idei munkája mögött Peternák Miklós vagy a Műcsarnok Velencei irodája, úgyhogy az idei művésznek járó AICA-díj ennyiben (talán nem is kicsit) Gáspár Júlia díja is. Hornyik Sándor mögött ott áll a Művészettörténeti Kutató. Kürti Emese jelölése egyben a Magyar Narancs elismerése, amely a magyar hetilapok közül egyedüliként hétről-hétre magas színvonalon jeleníti meg a kortárs képzőművészeti kritikát. Sasvári Edit és Zólyom Franciska Kassák-kiállítása, amely Peternák Miklós Bódy-Rybczinski projektjéhez hasonlóan a legnagyobb kihívást jelentő terepen, a kortárs művészet egyik legfontosabb központjában jött létre, szintén intézmények háttérmunkájából táplálkozott, itt elsősorban a Kassák Múzeumra és a Berlini Collegium Hungaricumra gondolok. Hock Beához, Maurer Dórához és Szőke Annamáriához ugyanígy lehetne intézményeket rendelni, többek között a tranzitot, a Vasarely Múzeumot vagy az ELTE Művészettörténet Tanszékét. Ha visszatekintünk az eddigi AICA-díjakra, a háttérben mindig ott voltak a magyar kortárs képzőművészet meghatározó intézményei, a Ludwig, a Nemzeti Galéria, a Műcsarnok vagy éppen a Műértő. Egyszerűen óhatatlanul is intézményekben gondolkodunk. A díjak odaítélésénél általában nem magányos harcosokra gondolunk, hanem olyan emberekre, akik ezer szálon kötődnek az intézményrendszerünkhöz.
Ezt a nagyon kézenfekvő igazságot csak azért hoztam fel, mert intézményrendszerünk igencsak törékeny, és lehet, hogy a jövő évi AICA-díj esetében már egész más lesz az intézményi kötődések aránya. A Vasarely és a Kassák Múzeum jövője 2012-ben egyszerű ingatlankérdéssé zsugorodhat. Nincs garancia rá, hogy a Trafóban jövő ilyenkor még galéria működik. Pillanatnyilag nem tudjuk, feltűnhet-e jövőre a Nemzeti Galéria neve a jelölőlistán. Ki tudja, milyen lesz a Biennále Iroda, ha lesz még egyáltalán. Jelenleg minden elképzelhető, bármely, korábban hihetetlennek tűnő intézményi elképzelés pár nap alatt törvénybe iktatható. Lehetséges, hogy rövid időn belül szertefoszlik a sok szál, a gyűjtők, galériák, művészek, kurátorok eddigi összefüggései. Bizonyos tekintetben ez persze nem is baj, a megcsontosodott, megmerevedett kapcsolati hálók, érdekrendszerek támadhatóak, kritizálhatóak. Egészen addig, míg működnek, míg mozgásban vannak. Míg megvan a flexibilitásuk. Az intézményrendszer létezésének alapja a mozgás. az ideális intézményrendszert úgy képzelhetjük el, mint egy folyamatos mozgásban lévő, egyszerű alapokon nyugvó, végtelenül variábilis térbeli rendszert.
Most pedig itt a visszatérés a kitérőből. Ugyanis ez a flexibilis és variábilis, mozgásban lévő egyszerű szerkezet nem más, mint Yona Friedman építészeti gondolkodása. A Yona Friedman elvein alapuló kiállítás, a Nemépítés gyakorlata egyszerre gyakorlati útmutató és elméleti metafora. Megmutatja, hogy összeomlás esetén milyen eszközökből építkezhetünk majd. Megmutatja, hogy egyszerű és világos alapelvek mentén hogyan valósítható meg az együttélés. Egyszerre gyakorlati és utópisztikus példát mutat, hogy bontható le a művészet és az élet határa, hogyan vonhatók be a látogatók. Hogyan működhetnek a túlélési stratégiák, az alternatív szervezeti formák.
A gyakorlat és a metafora a kiállítás rendezésében is kitapintható. Megjelenik benne a szabad építkezés problematikája, a diákok, önkéntesek bevonásának minden szépsége és nehézsége is. Mindenfajta kiállításnak megvannak a maga nehézségei, még annak is, amikor a művész jön és a műveit szépen elrendezi. De ennél több rizikót, mint a Nemépítés gyakorlata esetében nem nagyon lehet felvállalni. A kurátorok tudatosan, Yona Friedman szellemében vállalták fel a rizikót és vállalták fel ezáltal a véleményüket: társadalomról, urbanisztikáról, ökológiáról, az életről. Valószínűleg a vélemény felvállalásánál van az a pont, ahol Friedman és a külföldre is utazó Friedman-projekt valódi metaforaként szolgálhat az intézmények számára. Megmutatja, hogyan lehet gondolatokat belevinni az intézményekbe, és hogyan lehet ott a gondolatokat megszilárdítani. Ebből jön létre a túlélés művészete. Harminc-negyven év múlva pedig talán már nem utópiaként nézünk vissza erre az egészre, hanem úgy, hogy egy szomorú korban ilyen projektek révén sikerült megőrizni az építés utópiáját. Mint Hatvanban vagy Fehérváron.
Mélyi József
Yona Friedman. Architecture without building. A nemépítés gyakorlata.
További információ a kiállításról és nagy felbontású képek itt érhetők el.