Pawel Althamer, Gerard Byrne, Csákány István, Marine Hugonnier, Kaszás Tamás, Kokesch Ádám, Chris Marker, Anna Molska, Deimantas Narkevičius, Panamarenko, Daniel Roth, Sašo Sedlaček, Jane and Louise Wilson
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
2010. április 29 – június 27.
Megnyitó: 2010. április 28. 19h
Kurátor: Somogyi Hajnalka
Project management: Somogyi Hajnalka, Thomas Trummer (Siemens Stiftung)
A képzelet tudománya című kiállítás kiindulópontja és inspirációs forrása az 1945-1989 közötti időszak jellemző, elsősorban irodalmi és filmes műfaja, a science-fiction. Az elmúlt tíz év során készült kortárs képzőművészeti alkotásokat mutat be, amelyek azonban a hatvanas évek két nagy hatású, és merőben különböző művészi állásfoglalása, Chris Marker francia filmes és Panamarenko, belga mérnök-művész művei köré szerveződnek. A kiállításon szereplő művészek a tudományos-fantasztikus műfaj működését, témáit és hatásmechanizmusait gondolják újra, és egyes stratégiákat be is vetnek saját jövő-vízióik megalkotásához.
A hidegháborús időszak szorongással és versengéssel árnyalt utópiáit gyakran természettudományos eredmények és technológiai fejlesztések táplálták, legyen szó a jövő városairól, az infokommunikációs forradalomról vagy a fegyverkezési és űrversenyről. Míg az emberiség hihetetlenül komplex és világnézetet formáló tudás birtokába került, egyre nőtt azoknak a száma, akiknek a meggyőződése szerint elvesztette az irányítást saját teremtményei fölött. A technológia sokkal bonyolultabbá vált annál, semhogy az átlagos felhasználó megérthette volna, így feltámadt a gyanú, hogy az új gépek saját lélekkel és akarattal rendelkeznek; és ahogyan az egyre nagyobb hatalommal bíró tömegmédia gyűjtötte, szelektálta, keverte, ferdítette és felerősítette az információt, a „valóság” megközelíthetetlenné vált. Így az egzakt tudományos tények és a precíz, élettelen gépek a fantázia, a művészi kreativitás, a társadalmi feszültségek és politikai ideológiák, fóbiák szűrőjén át a késői modernizmus egy sajátos, hol optimista, hol fenyegető vagy éppen apokaliptikus víziójává alakultak.
A hidegháborús science-fiction ma nem csak a populáris kultúrában tér vissza, hanem a kortárs képzőművészek is izgalmas terepként fedezik fel. Ennek több oka is lehet. A hidegháborúnak nevezett időszak a kelet-európai államszocializmus összeomlásával véget ért, és a kapitalista rendszerek igyekeztek ezt a bukást saját ideológiájuk és működésük győzelmeként, igazolásaként beállítani. Azonban éppen ekkortól vált az is tagadhatatlanná, hogy az ún. fejlett, modern világ környezetszennyezése, gazdaságának globális hatásai előbb-utóbb az élet ellehetetlenüléséhez vezetnek. Mindezek ellenére az embereket mozgósító vágyak és félelmek meglehetősen keveset változtak a hidegháború évei óta: a legújabb, legmodernebb „csúcstechnika” csábítása töretlen, ahogyan a végletesen gonosz ellenfél képének meggyőző ereje is. Talán csak annyi változott, hogy amikor a jövőbe tekintünk, várakozást, csodavárást egyre kevésbé érzünk, míg félelmet és csalódást egyre inkább.
Egyes tudományos-fantasztikus témák, mint a nukleáris fenyegetés és pusztítás, tehát azért lehetnek ma is jelen a művészetben, mert az általuk lefestett politikai vagy kulturális helyzet valójában közel sem változott meg annyira, amennyire azt a vezető hatalmi ideológiák szeretnék velünk elhitetni. Emellett a klasszikus science-fiction fontos forrása a múlt megértésének, hiszen megjeleníti saját korának vágyait, félelmeit, ideológiáit, és a jövővel, azaz a mi jelenünkkel kapcsolatos elképzeléseit. Elsősorban mégis azért lehet izgalmas a kortárs művészek számára mint alkotási módszer és eszköztár, mert legjobb pillanataiban magában hordozza azt az összetettséget – az ismeretlent elképzelő gátlástalan fantázia, a játékosság, a kreativitás és optimizmus, ugyanakkor a feltáruló új lehetőségek kihasználásában rejlő felelősség és veszély számbavételének teljességét – amelyre ma is nagy szükség van a jövőről való gondolkodásban. Ebben, ahogyan azt a sci-fi már bebizonyította, a művészetnek fontos szerepe van.
Chris Marker (1921), a kultikus műveket alkotó francia filmes La Jetée (A kilátóterasz) 1962 című kísérleti sci-fi film esszéje megalkotása óta a műfaj inspirációs forrása. Alapjául szolgált Terry Gilliam Tizenkét majom című filmje forgatókönyvének, de sokat merített belőle a Terminátor vagy a Mátrix sorozat is. A majdnem kizárólag fekete-fehér állóképekből montázsolt film egy álmokon és emlékeken át szőtt időutazás története, amely a Harmadik Világháború világégését követően Párizsban, a föld alatt indul. A film főhősén, akit egy értelmezhetetlen gyermekkori emlékkép kísért, kegyetlen tudósok egy csoportja kísérletezik. A múltba visszaküldve a férfi gyermekkori emlékét kutatja, és szerelembe esik a benne szereplő nővel; a jövőbe előreutazva megbízóinak energiát kér, és szabadulni próbál. Végül egy abszurd szituációban szembesül saját végzetével.
A belga művész/mérnök/vizionárius Panamarenko (Henri Van Herwegen, 1940) a hatvanas évek óta épít repülőket, tengeralattjárókat és robotokat saját tudományos elméletei alapján. A Portable Air Transport (Hordozható légi szállító), 1969 egy ülés-szerű helikopter korai prototípusa, amely későbbi háton rögzíthető repülőgépeit vetíti előre. A Milkyways and Happenings (Tejutak és történések) című portfólió pedig a művész hatvanas évekbeli sci-fi témájú kollázsai alapján készült.
Az ír Gerard Byrne (1969) 1984 and Beyond (1984 és ami utána következik), 2005-2007 című fotó és videó installációja, bár az előbbiek után több évtizeddel készült, ismét a hatvanas évekig viszi vissza a nézőt. A videók egy 1963-as, Playboyban megjelent interjú-sorozat felhasználásával az évtized leghíresebb sci-fi írói között lezajlott beszélgetéseket rekonstruálnak. Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Ray Bradbury, Robert Heinlein és egyéb meghatározó szerzők beszélgetéseiben az űrutazás, a Holdon való megtelepedés, a földönkívüliekkel való találkozás, a szexuálisan stimuláló drogok elterjedése, de a jövő háztartási gépei, a túlnépesedés, a fizikai halhatatlanság és természetesen a szocialista és a kapitalista rendszer közti harc is felmerül témaként.
Deimantas Narkevicius (1964) litván művész The Dud Effect (A besülés) című 2008-as filmjét egy 1977 óta lezárt katonai támaszponton forgatta Litvániában, ahol egykor kilövésre kész nukleáris rakétákat tároltak. A film alapja a művész találkozása egy ott szolgált katonatiszttel, aki a mai napig ismeri a protokollt, amit egy rakéta kilövéséhez – parancs esetén – el kellett volna végeznie. A mű amellett, hogy hideglelős képsorokon járja be a támaszpontot és az omladozó építményeket lassan elborító vegetációt, ezt a feladatsort mutatja be: egy olyan pár perces, jól begyakorolt akciót, amelynek valós elvégzésére ugyan sohasem került sor, de amelynek fenyegetése ma is aktuális.
A brit testvérpár, Jane és Louise Wilson (1967) 2001-es Dream Time (Álom idő) című filmje az első orosz legénységű rakéta fellövését dokumentálja a Kazahsztánban található Bajkonur Kozmodromból a Nemzetközi Űrállomásra. A Kozmodrom az orosz űrprogram központja, 1961-ben Jurij Gagarint innen lőtték ki első emberként az űrbe, de Farkas Bertalan is innen szállt fel a Szojuz-36-tal 1980-ban, épp harminc éve. Korábbi műveikhez hasonlóan Jane és Louise Wilson most is azt kutatja, hogy a nemzetközi űrprogram mögötti politikai és technológiai hatalom miként manifesztálódik az építészeten keresztül, és hogy mindez miként ragadható meg a film eszközeivel.
A szlovén Sašo Sedlaček (1974) Origami Space Race (Origami Űrverseny), 2009 című installációja egy nyílt forrású stratégiákon alapuló alternatív űrprogram terve és demonstrációja.
Kokesch Ádám (1973) cím nélküli objektjei történetek helyett formákkal idézik fel a tudományos fantasztikumot. A technikai eszközöket: szenzorokat, napelemet, biztonsági kamerát, vagy egyéb, titokzatos célokat szolgáló műszereket idéző tárgyegyüttes színei, felületei, elhelyezése és kiképzése valamiféle rendszert sejtet. Bár nagyrészt teljesen hétköznapi elemekből készülnek egyszerű, manuális kivitelben, az objekteket mégis körüllengi a hatvas-hetvenes évek science-fiction látványvilágának, díszleteinek hangulata.
A lengyel Anna Molska (1983) rövid, klip-szerű videója, a Perspective (Perspektíva), 2003 a science-fiction egy archetipikus, és mondhatni egzisztenciális alaphelyzetét teremti újra, nem nélkülözve némi iróniát sem: egy fehér overallba öltözött emberi figurát, aki kötöttségeit semmibe véve tör előre a végtelen ismeretlenbe. Bár a másfél perc végén hősünk (maga a művész) elbukni látszik, a következő pillanatban, a videó ismétlésre állításának köszönhetően, ismét nekivág a semminek.
Kaszás Tamás (1976) új installációja, a Kollapszista emlékmű [Múzeumi pre-konstrukció] középpontjában egy meglehetősen rejtélyes tárgy áll; alkotása egy olyan emlékmű, amelyet egy utánunk következő kultúra állíthatna a mi civilizációnknak, legalábbis mindannak, ami egykor majd fennmarad belőle.
Pawel Althamer (1967) műveiben gyakran láttatja önmagát kívülálló megfigyelőként, asztronautaként vagy földönkívüliként. Self-Portrait - Sorcerer (Önarckép - Mágus), 2009 című munkája egy lassan körbeforgó, indián harcos mozdulatát idéző, retro-futurisztikus fémszobor a művész személyes tárgyaival és más, számára fontos eseményekhez kapcsolódó tárgyakkal, amely a belőlük áradó személyes „töltettel” van felruházva, és egy mágikus identitás elemeit ötvözi egy kiborg megjelenésével.
Csákány István (1978) hatalmas, Bernsteinzimmer (Borostyánszoba) című műve egy hobbi-ezermester műhelyének 1:1 arányú, teljesen fából készült mása. A barkácsműhely, a sufni vagy a garázs az (általában férfi) tulajdonos olyan privát, rendetlen és túlzsúfolt szentélye, ahol összetett, kreatív manuális munkát végezhet pusztán a maga megelégedésére. Mivel ezt a fajta tevékenységet a mindenható gépek korában végképp a szabadidős tevékenységek körébe minősítették át, ez a privát műhely, különösen fából kifaragva és egy szürreális kék szobába helyezve, egy befejezett múltból itt maradt időkapszulának tűnik.
A német Daniel Roth (1969) encounter at a possible end of the inner chambers (találkozás a belső kamrák egy lehetséges végén) című, szintén a kiállításon debütáló munkája rajzokból, egy c-printből, egy fakéreg-kabátból és egy fekete-fehér, 16 mm-es filmből áll. Ezekből az elemekből fiktív történet olvasható ki egy rejtélyes földalatti intézetről, amelybe egy szurdokon vagy barlangnyíláson át lehet lejutni, és amelyben az emberi testeket tájjá, természetté alakítják.
Marine Hugonnier francia képzőművész (1969) 2004-es The Last Tour (Az utolsó körutazás) című filmjének cselekménye „a Spektákulum korának alkonyán játszódik, amikor a turista látványosságokat elkezdik teljesen elzárni a közönség elől. A néző egy »utolsó körutazásra«, egy hőlégballonos repülésre indul a híres, ikonikus Matterhorn csúcs körül a svájci Alpokban. A film, utalásként a Felfedezések Kora előtti időkre, a világtérképen újra megjelenő fehér foltok lehetőségét villantja fel.” - írja a művész saját weboldalán. A modern kor egyik fő ambíciója a bolygó, majd az egész univerzum meghódítása, feltérképezése volt, így a fejlődés egyik mércéjévé éppen a „fehér foltok” eltűnése vált. A mű ennek a folyamatnak a lassú, de végleges megfordulásáról szól.