Ez a kiállítás olyan művészeket mutat be, kiknek műveiben elmosódik a „festészet” és a „fotográfia” fogalma közti különbség. Bizonyos értelemben minden műtárgy hazudik. A kamera – akárcsak az ecset vagy a mintázófa – alkalmas arra, hogy manipuláljon, formázzon, elrejtsen, feltárjon, szerkesszen és kiemeljen, és ezek a képek igazolják is ezt. Ezek a feltűnően nagy méretű fotók szétrombolják a fotográfia iránti elvárásainkat.
A kiállított munkák mind a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején készültek. Így vagy úgy mindegyikük a képalkotás különféle módszereit vizsgálja: a vallásos ikonográfia, a tájkép, a csendélet vagy a történelmi festészet kompozíciós hagyományait, vagy a kollázs, a montázs és a nagyítás technikáját. A kiállítás egyik központi problémája maga a kompozíció. Keith Arnatt Tárgyak a szemétdombról című sorozatán olyan tárgyak kerülnek elő – szétlapított kólásdobozok, szórólapok, műanyag játékok, ragacsos hulladékok –, melyek amúgy nem férnének bele a természetről alkotott elképzelésünkbe. A Wye Valley (a Brit-szigetek egyik szépségéről nevezetes kirándulóhelye) szemétdombján gyűjtött tárgyak, a posztindusztriális társadalom e melléktermékei pontosan képesek kifejezni azt az illúziót, amit egyébként a természet fogalma alatt értünk.
A fennkölt gondolatok távol állnak Ron O’Donnell Ádám és Éva című képétől is. O’Donnell nyíltan bevallja, hogy művészettörténeti könyvekben lapozgatva próbálta ellesni, hogyan komponálták meg ezt a jelenetet a régi mesterek: a fa melyik oldalán kell állnia Ádámnak és Évának, milyen nagy a fa, ki tartja az almát, stb. A földi gyönyörök általa felidézett kertje ennek megfelelően kartonpapírból készült, mintha a fapépnek lehetőséget kívánna adni arra, hogy újból fává váljék. És itt, a teremtés pillanatában, a legnagyobb újrafelhasználói tevékenység közepén a műanyag ismét megjelenik két doboz óvszer formájában, amit tálcán emel magasra egy szárnyas puttó. Az előre kitervelt gondolatok, különösen azok, melyek a prekoncepciókról szólnak, végül saját csapdájukba esnek. Egyértelműen a régi mesterek munkáinak átvételéről van szó Tim Head Özönvíz című művében is, ahol a használt arctisztító kendők simára csiszolt jégtömbhöz és hózuhataghoz hasonló, viharos hullámzása az Alpok ismert tájait idézi fel (ld. Caspar David Friedrich és Turner). Ugyanakkor Helen Chadwick Hús-absztrakt c. sorozatában a huszadik század végének érzékisége, világiassága és bősége manierista megoldásokhoz vezet. Élesen megvilágított képei a szaténnal övezett szárnyasaprólékokról, a meg nem kopasztott bőrön heverő, csúcsfényes májakkal Caravaggio kompozícióit idézik. Mindenhol a képteremtésre vonatkozó utalásokkal találkozunk. Lea Andrews ott is történelmet csinál, ahol nincs. Sonning Common, e jellegzetesen háború utáni brit kisváros bevásárlóközpontjába (itt nőtt fel egyébként), elhelyezett egy életnagyságú háborús emlékművet. Saját fotóit – melyeken első világháborús uniformist visel – montírozta össze Lutyens Whitehallban található háborús emlékművével (és egy kissé "AZ ISMERETLEN KATONA EMLÉKMŰVÉ" -vel). Először kinagyította a képet, majd furnérlemezre ragasztotta és felállította egy hentesüzlet és egy drogéria között. Megható, amint egy második világháborús veterán pipacsokat helyez el a kétdimenziós modell lábánál, így a valós emlék rárakódik az egymásra helyezett és kitalált emlékműre, s valódivá avatja azt.
Helen Sear is azt a pontot keresi, melyben a különböző képek kompozícióvá állnak össze. Kivetített diák újrafotózásával szerkeszti képeit, néhol többször exponál ugyanarra a negatívra. A reflektorfénnyel bevilágított enteriőrök, az éppen szárnyra kapó, múzeumi üvegkalitkába zárt madarak azt sugallják, hogy minden vizuális információ állandó változásban van, az új körülményeknek megfelelően újra meg újra szétesik, majd ismét képpé áll össze.
Az eredeti értelemben vett dekompozíció az egyik olyan központi fogalom, mely végig jelen van a kiállítás teljes anyagában. Hasonlóképpen fontos a környezeti problémák lényegretörő felvetése. Összetettebb, magasabb szinten átszövi a kompozíciókat a bőség és a hanyatlás, a csillogás és a lezüllés, a használat és újrafelhasználás fogalompárjai is. Boyd Webb felfújható, babérkoszorús zsiráfjai egy iskolai földgömb körül köröznek, összeforrva az egyre fogyatkozó természeti tartalékokért folyó végtelen versenyben. Mari Mahr földközeli, szögletes orrszarvúja úgy jelenik meg váratlanul, mintha harcolna a sátorponyvával, mely tökéletes mása saját vízhatlan, lenyúzott bőrének.
Hannah Collins fekete-fehér nagyításán a hálóban lelógatott kagylók és a vigyorgó majmok, Calum Colvin triptichonján az éneklő rigó és a szőnyeg-oroszlánok olyan tárgyak törékeny egzisztenciájára utalnak, amelyeket kiemeltek természetes környezetükből, és valamilyen más célra használnak fel – melyek bár törékenyek, de különösen szépek új, mesterséges szerepükben.
Majd minden kiállított mű nagy formátumú. A természeténél fogva drámai hatású, hatalmas méret a fényképezőgép lehetőségeit dicséri, amely képes kiaknázni az olajszármazékokon nyugvó műanyag-korszak technológiai előnyeit. Ezek a művek – Boyd Webb meggyőzően csillogó, hatalmas diafelvételei vagy Hannah Collins óriási méretű, különleges fekete-fehér nagyításai – bemutatják mindazokat a technikai újításokat, amelyek a képkészítés alapjainak biztos megértésével együtt képesek teljesen eredeti, modern jelentést hordozó formát teremteni. Picasso mondta, hogy hazugságokat kell kitalálnunk ahhoz, hogy eljussunk az igazsághoz. Ezekben a művekben sok a hazugság, és nyilvánvaló az igazság.
