Nedko Solakov pályáját azóta figyelem, hogy először felbukkant a Budapest Art Expo-n remek könyv-objektjeivel. Tőle hallottam először a fiatal bolgár művészek avantgárd csoportjáról, a City Group-ról, azokról a fanyar és ironikus akciókról, amelyek a rendszerváltozást kísérték Szófiában. Azóta rendszeresen kaptam katalógusait, többször találkoztunk itthon és külföldön, hiszen több Magyarországon rendezett regionális kiállítás szereplője volt. Mégis ez – A műgyűjtő – volt az első olyan komoly projekt nálunk, amelyik igazán bemutatta őt. A fikció a nyugati művészetet gyűjtő afrikai törzsfőnökről alapos, részletes és gyengéd humorral átszőtt történet, melynek megvalósításához ideális helyszínként adódott a Ludwig Múzeum. Szolakov installációi – legyen az Noé bárkája, a Babonás ember, vagy éppen A műgyűjtő – mindig róla szólnak; szerepek és történetek mögé rejtőzve beszél saját szorongásairól, félelmeiről és szenvedélyeiről.
“Miért gondoljátok, hogy ez a történet annyira valószínűtlen? – válaszolnám valamennyi olyan kérdésre, amely A műgyűjtő -re vonatkozik.
Ha válaszolni tudsz erre, talán azt is megérted, miért szeretem annyira ezt a nagy fekete embert...”
