Société Réaliste: The Fountainhead (2010)

A Société Réaliste The Fountainhead című egész estés filmjének alapja Ayn Rand azonos című regényének (magyarul: Az ősforrás) a szerző által készített filmadaptációja. Az orosz születésű, amerikai regényírónő, Ayn Rand az amerikai libertarianizmus főpapnője volt, és egyben legerősebben meggyökeresedett kulturális mítoszainak szerzője. A filmet King Vidor rendezte, a két főszereplő Gary Cooper és Patricia Neal volt. A film egy – Frank Lloyd Wright­ról modellezett – modernista építész történetét meséli el, aki saját géniuszának nevében prométheuszi hévvel küzd korának elkorcsosult tömegízlése ellen. A náci és a szovjet avantgárd filmre válaszul készült propa­ gandafilm igazi főszereplője New York, maga a megtestesült, idealizált kapitalizmus. Néhány évvel később Rand „objektivizmus” elméletében teljesen felvállalja majd a kapitalizmus ügyét, s egy olyan nyíltan harcos és terjeszkedő gondolatvilágot fejleszt ki, melynek később számos elvét átvették csodálói, akik közül a legfontosabb Ronald Reagan és Alan Greenspan volt. A The Fountainhead Société Réaliste által készített változatából teljesen hiányzik az eredeti film eseményszála, hisz a hanggal együtt a film összes szereplőjét is eltüntették, hogy a filmet az eszenciájáig, az ideológiával átitatott építészetre redukálják. Minden az atmoszféráról szól, az építészet képi nyelvén keresztül jelenik meg a fantasztikus New York látványa, a tőke titáni üvegtornyainak zárt világával. A film arra emlékeztet bennünket, hogy mivé hagytuk válni nyugati világunkat, mire épült, és rámutat a külsőségekre, amelyek még mindig meghatározzák technológiaalap gazdasági­politikai korunkat: hatékony infrastruktúrák, csábító környezetek, manipulatív mediációk. Képesek vagyunk a bennünket körbevevő káprázaton és szemfényvesztésen átlátni?

A Société Réaliste művészkollektívát 2004­ben alapította Gróf Ferenc (1972) és Jean-Baptiste Naudy (1982). Tevékenységükben központi helyet kap az olyan vizuális kommunikációs eszközök gyűjtése majd vizsgálata, kiforgatása és dekonstruálása, amelyeket intézmények, kormányok, uralkodók, vagyis a hatalom képviselői – vallási, politikai, kulturális, művészi vagy financiális területen – fejlesztettek ki és használtak saját maguk pozicionálására. Ezek az eszközök jelek, logók, térképek, szimbólumok, betűtípusok, műemlékek, emblémák, szobrok vagy épületek is lehetnek, melyeknek reprezentációs, esztétikai szerepét sokkal tágabb, idő­ és térbeli complex összefüggésrendszerben és kontextusban helyezik el. Így új megvilágításban tárulnak elénk egy kritikai, narratív dizájneszköztár, „politikai ritkasággyűjtemény” formájában.