2002-ben, amikor Berlinből Bécsbe költöztem, meglehetősen egyszerűek voltak művészi törekvéseim. A természetes környezettől való kulturális elszakadás a modern művészetben a berlini időszakban már untatott. Új világokat szerettem volna teremteni, nem akartam, hogy felfaljon a művészeti piac. 2001-ben elkezdtem apró munkákat horgolni, és műnövényeket varrtam, hogy erdőt szimuláljak a műtermemben. Kísérletem, hogy természetes tájat varázsoljak emberi terekbe – ez a pozitív elmozdulás mutatott irányt későbbi projektjeimhez, hogy kifejezzem az emberi természettel és mindennek a természetével való kapcsolatot. 2002-ben a fivérem Ausztráliába költözött, és Bécsben, a műtermemben hagyta a könyvtárát. Ahogy a könyveket rendezgettem, az egyik leesett. A Lonely Planet ausztráliai Nagy-korallzátonyról szóló kötete volt az, kinyílt a földön. Akkor pillantottam meg azt az oldalt a szigettel és a FÜL-lel. A korallzátony műholdas felvétele úgy nézett ki, mint egy fül a víz alatt. A fül a víz alatti korallzátony volt, és olyan volt, mint Van Gogh füle. Ez volt a végső jel, hogy megbékéljek az emberi természettel/természettudománnyal. Amikor aztán rábukkantam egy történetre a bécsi lapokban a korallzátonyok világméretű pusztulásának természeti jelenségéről, teljesen a történet hatása alá kerültem. Miért Van Gogh, miért halnak ki a korallzátonyok, miért nem tudjuk megakadályozni a korallzátonyok pusztulását? Aztán 2003-ban elindultak a tüntetések, a zöld mozgalom újjáéledt 40 év szendergés után. Azonnal eszembe jutott Joseph Beuys kasseli faültető akciója a documenta 7-en. Ekkor született meg az ötlet. Horgolni kezdtem egy nagy korallzátonyt, pár kisebb részletét el is készítettem saját kezűleg. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy újra kapcsolatba kerüljek az emberi természettel. Egy idő után azonban ráébredtem, hogy nem leszek képes meghorgolni 1500 korallt, ezért hirdetést adtam fel néhány bécsi újságban 2002-ben. Néhányan jelentkeztek, hogy hajlandóak dolgozni az LMRF (LadyMusgrave Reef Foundation) alapítványnak. Az Arbeitsgemeinschaft Neulinggasse in Vienna munkaközösség olyan emberekből áll, akiket az köt össze, hogy egy utcában lakunk Bécsben. Húszan horgoltuk a korallt három-hét éven át. Az emberi természethez való visszakapcsolódás, illetve az együttműködés és együtt fejlődés közösségi ereje jól működött. Elküldtük a fonalat és a pamutszövetet az embereknek, és ők hozták a csodás horgolt korallokat, az alapítvány pedig kifizette a munkájukat. A korallzátony kiállítása nagyon izgalmas volt, és újabb kérdéseket vetett fel: hogyan lehet egy kollektív művet bemutatni a közönségnek? Kialakítottunk egy helyspecifikus installációs módszert, melynek segítségével a kiállítóterek architektúráját is bevontuk az installálásba, mely így interakcióba lépett a korallzátonnyal. Kremsben, Grazban, Hamburgban, Mumbaiban, Addisz-Abebában, Pekingben, Sao Paolóban, Pueblában (Mexikó) és Limában (Peru), valamint Essenben állítottuk ki a nagy horgolt korallzátonyt. Az installálás módja mindegyik városban improvizáció eredménye volt, és az egyes múzeumok kurátoraié volt a döntés. Budapesten ezúttal egy tengerkék színűre festett, hullám alakú falemezt fogunk elhelyezni az acél/alumíniumdobozokon, melyekben immár 14 éve utazik a korall a világ körül. Petra Maitz