Baranyay András: Önarckép I-II. (1970')

színezett brómezüst zselatin
Vásárlás a Nenzeti Kulturális Alap hozzájárulásával, 2010

Baranyay András képein az önportré az egyik vissza-visszatérő motívum, melynek számos megjelenési formája van, a hátképektől az alvó képeken át a mások portréjával összeexponált képekig. A szokványos önarcképektől eltérően Baranyaynál a legritkább esetben vehető ki a figura tekintete, arckifejezése: a modell hátat fordít a kamerának vagy elmozdítja fejét, amitől életlenné válik a kép; máshol az erős fény, a többszöri expozíció vagy a sűrű satírozás nyomán válik felismerhetetlenné az arc. Ezek a gesztusok mind a rejtőzködés, a visszahúzódás eszközei, egy érzékeny, „részletekbe feledkező” személyiség kifejeződései, aki „a fotó képzőművészeti kifejezőeszközzé válásában nem a modern technológia diadalát látta meg, hanem az intimitás, a szerénység, sőt az elrejtőzés és az eltűnés zálogát.” (Beke László) Baranyay az 1970-es évek közepén számos önarcképet készített ebben a felfogásban, köztük egészen apró, mindössze 15x13 cm-es „Kis keretes önarcképek”-et és „Vizitkártyák”-at, kerek tükörben fotózott, ugyancsak kisméretű önarcképeket, illetve pusztán a kezekre koncentráló vagy „alvó” képeket. Az itt látható két színezett portrén Baranyay András a más képeken is felbukkanó jellegzetes csíkos ingben és karosszékben jelenik meg. A portrét itt is az egymásra vetített fázisok teszik légiesen átlátszóvá, a létezés egyfajta „árnyképévé”, mely egyben az idő (és a kamera előtti előadás) dimenziójával is gazdagítja az állóképeket. (Szipőcs Krisztina)