Fehér László az 1990. évi Velencei Biennálén vált nemzetközileg is ismertté: a rendszerváltás körüli időszakban készült, néhány színre és alapelemre redukált képei az ötvenes évek komor világát, nyomasztó hangulatát idézték fel a nézőben, amelyet – a művek kiindulópontjaként használt családi fotók használata révén – a gyerekkor iránti nosztalgia oldott. A gyermek perspektívájából láttatott monumentális építészeti elemek, emlékművek és a tünékeny, sokszor csak körvonalakkal jelzett figurák viszonya, a kettő ambivalenciája magába sűrítette a kor atmoszféráját. A művész privát emlékein keresztül tette személyesen érzékelhetővé és átélhetővé a háború utáni kelet-európai történelmet, annak minden abszurditásával és irracionalizmusával együtt. A Szürke ház című installáció kiindulópontja a hasonló című festmény (1995), amelyen az amatőr fényképek esetlen pózaiban látjuk a szereplőket a címadó épületrészlet előtt. A „vasrajzok” (lézerrel kivágott, sík szobrok) banális figurái – a svájcisapkás, nadrágtartós férfi, a szoknyás, dauerolt hajú nő – az ötvenes-hatvanas évek névtelen, de mindenki számára ismerős, tipikus alakjait testesítik meg, ezúttal a felnőttek világának szürkeségére, ürességére, értelmetlenségre helyezve a hangsúlyt. Sz.K.