Így kezdődött: Először a rovarok tűntek el. Ha nyáron kimentünk egy rétre, olyan érzésünk támadt, mintha valami hiányozna. Először senki nem tudta, mi az. Valahogy csendesebb volt minden. A virágok is alacsonyabbra nőttek. A telek rövidebbek és furcsábbak, a nyarak szárazak és forrók lettek. Fokozatosan, lépésről lépésre történt az egész, így az embereknek fel se tűnt.“ A disztópikus jövőben néhány ember túléli a klímaváltozás következményeit. Azok, akik biztonságos környezetet teremtettek maguk számára, elegendő élelemmel és vízzel rendelkeztek, akik megmenekültek az erdőtüzektől és az áradásoktól. A levegőben annyi a por, hogy alig lehet lélegezni. Az egészséges környezet megteremtéséhez zárt bioszférát kell kialakítani, egy a lakóhelyhez csatlakozó kis kertet, amely az emberek otthonait levegővel látja el. Ez állítja fizikailag helyre a megszakadt kapcsolatot természet és ember között. A nehéz körülmények túlélése érdekében a kert részévé válunk, a kert pedig a mi részünkké.
A projekt egy férfi és egy gyerek – egy kislány – történetét meséli el, akik magányosan élnek a klímakatasztrófát követő jövőben, nem tudva, létezik-e más rajtuk kívül. A történet írott formában létezik, amit festmények, rajzok, tárgyak és egy videó egészít ki, mint a valóság mozaikdarabjai. A disztópikus világban az élet korábbi feltételei, a társadalomhoz és a közösséghez való tartozás, a jobb élet reménye már megszűntek létezni.
A projekt egyes elemei valóban léteznek egy valódi kertben Kassán, Szlovákiában: egy lakható faház, egy üvegház a növényeknek és maga a kert. A telken és a kert gyümölcsein egy baráti közösség osztozik. A ház belső tere kiállítótérként szolgál, amelyben a tárgyak, festmények és rajzok a fikció részét képezik és összekeverednek a valósággal.
Az installáció két műtárgyból áll, ezek:
Hudec Oto: Üvegház (Mi vagyunk a kert) (2020) (fa, műanyag, föld, rétegelt lemez) Hudec Oto: Kertész (Mi vagyunk a kert) (2020) (újrahasznosított hungarocell, vakolat, alufólia)