LEBEL munkásságát szinte a kezdetek óta erősen áthatja a politikai aktivizmus. Művészeti tevékenysége mellett költőként, teoretikusként, írókét, kiállítások szervezőjeként is ismert – „ihletetett lázítóként” (és lázadóként), elkötelezett művészként dolgozik. Apja a második világháború idején a szürrealistákkal együtt érkezett New Yorkba – a fiatal Lebel így Duchamp-t és Bretont is jól ismerte; meghatározták szemléletének kialakulását. Lebelt 1960-ban a szürrealisták kizárták, mert ellenezték egyéni lázadását és kötődését az anarchistákhoz. Lebel deklaráltan nem kívánt „megszelídített művésszé” válni, ki akart törni a kulturális ipar mechanizmusából és intézményeinek rendszeréből. A mű kimozdítása a sík felületből, a műteremből egészen az utcára – ez sarkallta az első európai happening megszervezésére is (Velence, Alain Jouffroy és Jean Tinguely társaságában, 1960.07.14.). Későbbi akcióinak háttere olyan kifejezésekből táplálkozott, mint az antikolonializmus, a szexuális szabadság, a termékfetisizmus, illetve nagy szerepet kapott dadaista ragaszkodása a véletlenhez, az improvizációhoz és a sokkoláshoz. Elisabeth című, korai munkáján Lebel a nő társadalmi helyzetének kérdését feszegeti, illetve provokál az erotika révén. K.B.