“A barokkal mint életérzéssel eredendően foglalkoztam. A konkrét eset 1989 táján történt, amikor két hatalmas vászon volt előkészítve a műtermemben munkára. Tompa, rózsaszínes vörös alapra festettem fekete formákat. Nem volt először címe, napok múlva adtam neki a Barokk melancholia címet.
Fehér László egy korábbi kiállításán a Kiscelli Múzeum gyönyörű romtemplomában tettem fel a kérdést magamnak és a művésznek: vajon hová vezet az út a fekete-fehér képektől, lehet, hogy feketén feketével fog festeni az egyébként kiváló kolorista? A Ludwig Múzeum kiállítása 1995 februárjában éppen
A Helsinki Fesztivál alkalmából minden évben sor kerül „Az év művésze” cím adományozására, amely a kiválasztott művész reprezentatív kiállításának bemutatását jelenti.
Alejandro Fogel Budapesten megkereste azt a helyet, ahol édesapja rejtőzött a II. világháború alatt. 1941-ben ugyanis, amikor a zsidók deportálása megkezdődött, az akkor még csak 18 éves Moishe Fogel Erdélyből Budapestre menekült, s a Rumbach Sebestyén utca 10.
“Ha a művészet az ember megváltására van, azt csak úgy teheti, ha megvédi az élet komolyságától és visszaadja nem remélt fiús voltát.” (John Lennon, 1968)
„A művészet én vagyok." Ezt a tézist Timm Ulrichs (szül. 1940-ben) sokféle formában érvényesítette munkásságában. A „documenta 6" résztvevője egyike a kevés, valóban interdiszciplináris módon dolgozó művészeknek.
Franco Purini és Francesco Moschini felkérésére a DOMUS című építészeti folyóirat számára
Az Anthony Gormley-kiállítás ötlete Lewis Biggs-től, a Tate Gallery Liverpool kurátorától származik, aki 1993-as újévi jókívánságai mellett feltette nekem a kérdést, hogy érdekelne-e egy Gormley-tárlat 1994-ben.
Nedko Solakov pályáját azóta figyelem, hogy először felbukkant a Budapest Art Expo-n remek könyv-objektjeivel. Tőle hallottam először a fiatal bolgár művészek avantgárd csoportjáról, a City Group-ról, azokról a fanyar és ironikus akciókról, amelyek a rendszerváltozást kísérték Szófiában.
Klimó Károly Jellemző, s korszakoktól független sajátossága a 20. századi művészeti gondolkozásnak, hogy az egyes újabb impulzusok nem csupán önmagukat értelmezik és határozzák meg, hanem mintegy visszafelé is átrendezik a hangsúlyokat, mozgásokat, értékeket.
A hatvanas évek amerikai pop art mozgalmának egyik jelentős egyénisége volt Jim Dine. 1965-ben mégis elhagyta sikereinek színhelyét, évekig nem festett, nem akart többé pop-művész lenni.
A Láthatatlan természet című kortárs japán képzőművészeti kiállítás kezdeményezője Ivona Raimanová prágai művészettörténész volt, aki akkoriban a Cseh Köztársaság Elnöki Hivatalának kiállítási osztályát vezette.
A kiállítás két világszerte ismert nevet kapcsolt össze: a művész Pablo Picassóét és a gyűjtő Peter Ludwigét. A gyűjtő fiatal művészettörténészként Picassóról írta disszertációját, ami elég szokatlan dolog volt a háború utáni Németországban.
Köves Évával egyszer beszélgettem terveiről a Gallery by Night-akció kapcsán, és akkor elmondta, hogy tulajdonképpen szeretne egy teret kifesteni saját mániái, a síkok és árnyékok, vetületek és kontrasztok, finom átmenetek és élesen elváló geometriai formák illuzórikus megragadásával.
Made Strange, avagy a művészek közreműködése kitágítja érzékelésünket az anyagi és a természetfeletti világ felé.
Yoko Ono “Veszélyeztetett faj: 2319–2322” – című munkája 1992-ben készült, és először a berlini Stiftung Starke mutatta be. Az együttes 22 darabból áll: főmotívuma az öntöttvas padon ülő négy bronz figura egy kutyával. Ezen kívül gipsz testrész-töredékek (mellkas, láb, kéz), egy gránitba vésett szöveg, vázatöredékek, bekeretezett fotó és hat kép egészíti ki.